AZ EGYSZERI EMBER ÉS A RENDŐRNŐ ESETE
Voices címmel új sorozatot állított többsávos pályára a Trafó. Igen, többsávosat, mivel az alapkoncepció nem más volna, minthogy különféle területekről, s műfajokból érkező zenekarokat, előadókat gyűjt majd csokorba, és vezet pódiumra a sorozat, ahol a zenei kohéziót minden esetben a muzikális mélység, a belső intellektus jelenti. Így lehetséges, hogy itt jól megfér egymás mellett a teljesen hagyományos hangszerelésű és felállású zenekar az egyszemélyes elektronikával. Utóbbit jól példázza majd Max Tundra tavaszi fellépése. Az elképzelés mindenképp üdvözlendő. Nyakába kapta hát a lábát az egyszeri ember január huszonharmadikának csípős estéjén, s elballagott a Tűzoltó utcába.
A Voices széria első illusztris vendége a Joan As Police Woman volt. A három tagot számláló zenekar nevét egy békebeli amerikai rendőrsorozattól kölcsönözte, akinek főszereplőjével az énekesnőjük, Joan Wasser, történetesen igen nagy hasonlóságot vélt fölfedezni. Joan neve nem feltétlenül cseng ismeretlenül a zenebarátok körében: többek között tagja volt már Antony Hegarty, a keresztségben The Johnsons nevet kapott zenei kommunájának. Énekesnőnk mostani projectjéről már most számos, igen változatos előjelű véleménnyel lehet találkozni, azonban miután sikerült néhány szerzeménnyel személyes kapcsolatot is kötnöm, bevallom férfiasan, magam is elbizonytalanodtam. Egész egyszerűen a legcsekélyebb benyomást sem volt képes kicsikarni belőlem. Lepattant rólam, mint farizeusról a parancsolat. Mindezt csak tetézték Joan Wasser zavarba ejtő fotográfiái, amelyeken mintha mindig valami teljesen más, vagy egészen új arcát mutatná. Így én is zavarodottan érkeztem a Trafóba.
A Trafóval az a baj, hogy ha az egyszeri ember korábban érkezik a kelleténél, betuszkolják a koncertterem előtti leheletnyi kávézóba, ahol meglehet fulladni; amennyiben meg elkésik, az a baj. No de úgy negyed kilenckor felfeslett a bejárat bíboros függönye, s bejutánk végre a koncerttérre. Kellemesen megtelt a Trafó, mindenki választhatott, tekintettel vérmérsékletére, a karzat, s előtte elhelyezkedő „dühöngő” közül. Rövid felkonferálás után megérkezett Joan, a Rendőrnő Tyler Wood billentyűssel, s Parker Kindred dobossal egyetemben. Lassú, légies darabbal nyitottak, majd pár szám elteltével az énekesnő gitárra cserélte elektromos zongoráját. Valamivel dinamikusabb, összekacsintósabb számok következtek. Azonban engem ekkor már rég nem a koncert zenei része érdekelt, sokkal inkább a fellépők gesztusai, mimikái, szerepei nyűgöztek le. Valóban mosolyt csaltak az arcomra, kár, hogy a zenei produktumról nem tudom ugyanezt elmondani. Úgy éreztem magam, mintha valami burleszkbe oltott trip-be csöppentem volna. Joan fizimiskája úgy nézett ki, mint Szamantáé a Dallasból, s folyton szipogott, és sóhajtozott a számok között, mivel az előző napi Bécsi koncertjén megfázott. Az egész fellépése folytonosan hullámzott a darabos bizonytalanság, s a csapongó mesterkéltség között. A dobosról semmilyen eszközzel sem lehetett levenni tekintetünket, orcája mindvégig a tüsszentést megelőző állapot grimaszába merevedett. A billentyűs a teljesen merev mellkasa felett olyan fejmozgásról tett tanúbizonyságot, amely már-már az anatómiát csúfolta. Úgy kontrázott, kibicelt a nyakával, mint valami nagyipari gémeskút. Egyáltalában nem célom kifigurázni a tagokat, hiszen számomra mindez valóban egy megkapó, bájos élmény volt.
Azonban bármennyire csak élőben élvezhető egy ilyen „másodlagos tartalom”, tökéletesen alkalmas arra, hogy rávilágítson, miért is döntött úgy emberünk, az egyszeri, hogy a koncert felénél torkának szárazságát egy jó korsó világossal csillapítsa? S miért is eredményezett ez olyan állapotot, miszerint a továbbiakban többedmagával együtt a szóban forgó műintézmény vendéglátó intézményét részesítette előnyben? A válaszom egyszerű: ez a koncert rendkívül unalmas, semleges, illetve fantáziátlan volt. Úgy osont el az ember mellett, mint egy megrettent kisállat. Nem kínált lehetőséget a találkozásra. Ízlés dolgában nem lehet vitatkozni, éppen ezért tényleg nem is tudok se negatívumot, se hibát kiemelni. A legjobb megközelítés a koncerttel kapcsolatban talán a neutralitás: éppen annyira volt érdekes, mint kamasszá cseperedve a strandokon a hullámmedence. Olyan típusú pop-rock zenét játszottak, amilyet csak az amerikaiak tudnak, s ami kábé nyolcvan óta egy jottányit sem változott. Se nem rossz, se nem jó, se nem kommersz, se nem réteg, se nem túl mély, se nem túl felszínes, és így tovább, és így tovább. Állítólag eljátszották még Britney Spiers-től az Overprotected-t, s volt valami David Bowie parafrázis is.
Mámoros nyári alkonyokon talán kellemes aláfestő, illetőleg háttérzene lehet mindazok számára a Joan As Police Woman bármelyik albuma, akiknek ez a helyzet nem túl groteszk már önmagában is. Azonban, mint ahogy már mondottam volt, az egyszeri ember számára néha kedvesebb egy jó asztaltársaság, mint a rendőrnő, bármily csábos is.
Az írás a 2010. február 23-ai koncert alapján készült.
hozzászólok
Yeats Triptichon a Crescendo társulat előadásában
Yeats mély intenzitású drámáiban erkölcsi dilemmák, a jó és a rossz küzdelme, a csoda várása jelenik meg költői látomásban. Ezek közül ismerkedhetünk meg A sólyom kútjánál – A macska és a hold – A purgatórium című darabjaival és rajtuk keresztül a Crescendo Színházzal.
CSAK KÜLSŐ HASZNÁLATRA – ESTHER ROTS: A BŐRÖN IS ÁTHATOL – MEDIAWAVE 9.0
„Egy másik kérdés, amire választ kerestem, hogy mihez kezdjünk egy olyan jogrendszerrel, amely az elkövetők jogait védi az ...
Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 0
KEDVENC SZÍNE A FEKETE – MARGARET CORKERY: EAMON – MEDIAWAVE 11.0
Az angolok ismertek fekete humorukról, ami úgy látszik az írekre is átterjedt már, de az is lehet, hogy ez a Brit-szigetek saj ...
Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 1
MOZI, DVD, MIEGYMÁS – 2010./27. HÉT
Várható premierek: 2010. július 5. - 11.
Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0
