A NAGYSÁG ÁTKA - MAX MANUS
Ugyan ki kíváncsi egy újabb második világháborús filmre, amely ráadásul Norvégiában, Svédországban meg egyéb félreeső helyeken játszódik? Lerágott csont az egész háborús téma, pátoszon, vénacsiszatolós drámán és sematikus heroizmuson kívül nem sokat lehet várni tőle. Vagy mégsem?
A Max Manus címszereplője egyfolytában extrém akcióból akcióba ugrál. Olykor szó szerint, mert néha ablakokon is képes kiugrani, hogy meneküljön szorult helyzetéből. Ez az Indiana Jones-féle, lezser kalandhős-attitűd ritkaságnak számít a háború kőkemény valóságában, legalábbis ilyen virtuóz-, és halált megvető bátorsággal nem sokan tűnnek ki. A hadihajók felrobbantásához pedig senki sem ért annyira, mint ő, ami elég ahhoz, hogy kultikus hőssé váljon. Nem rossz filmanyag, de már láttunk ilyet.
Ebben a (főként) norvég alkotásban legnagyobb rosszindulattal sem találni hibát: helyén van benne minden. Remek a fényképezés, a vágás, a dialógok, a színészek is meggyőzően teljesítenek, és az akciójelenetek olyan gördülékenyen és látványosan robognak útjukon óramű pontossággal, hogy Hollywood is csak megemelheti képzeletbeli kalapját. A kérdés, hogy van-e valami, ami kiemeli ezt a filmet a többi, hasonlóan profi alkotás közül?
A válasz pedig egyértelmű. Ami kiemeli, nem más, mint az alkotás sajátos, ironikus humora, és a hőskultusz mélyreható, kritikus szemlélete. Visszatérő humorforrás: amióta egyszer akként menekült meg az őt elfogó nácik gyűrűjéből, hogy kivetette magát emeleti lakásának ablakán, Maxot mindenki csak úgy emlegeti: „aki kiugrott az ablakon.” Az eposzban is kell egy sajátos jelző, ami csak az adott személyé, a médiában és a reklámiparban is kell egy vonás, ami megkülönbözteti az adott személyt vagy terméket. Maxnak az ugrása lett a védjegye egy életre, emellett még a legnagyobb dobás, az oslói kikötőben állomásozó német hadihajók elsüllyesztése is csak második lehet.
A hőskultusz mögötti valóság éleslátó ábrázolásának köszönhetően Max Manus, a par excellence hős korántsem holmi megközelíthetetlen fároszként jelenik meg, épp ellenkezőleg. Esendő ember, sőt: tragédiája éppen az, hogy nem tud más lenni, mint hős. Ez a lételeme, megáldva-megverve a legtöbb emberből hiányzó képességgel, hogy vakmerő, elképesztő tetteket vigyen végbe. Még a rá mindvégig vadászó náci főgonoszt is képes megszánni, képes vele kezet fogni annak kivégzése előtt. Mert ez is sajátosan emberi: szemébe nézni az ellenségnek, és megadni neki a végtisztességet, tűnjék ez bármennyire hőshöz nem illőnek, hazafiatlannak és ellentmondásosnak is.
A dicsőséges hős-lét árnyoldala igen pontosan kirajzolódik. Az örök túlélő szép lassan mindenkit elveszít maga körül, társai – kevésbé bátor, gyors és szerencsés lévén – sorban elhullanak mellőle, olykor az ő hibájából, mert Max sosem fél cselekedni, ám időnként szükségszerűen rossz döntést hoz. Szép az a jelenet, amikor a háború végén Max magára maradva iszogat és ünnepli a győzelmet, képzeletben megjelennek barátai, és a társaságukban tölti az estét. Másnap felébredve, kijózanodva döbben rá életének totális kilátástalanságára. A hős-lét átka nem csak a magány, hanem a kikerülhetetlenül bekövetkező elkallódás is: ha nincs háború, nincs szükség hősies tettekre, a hős csak egy szürke egér a tömegben, értéke a munkaerő-piacon egyenlő a nullával, és legfeljebb emlékünnepségeken nosztalgiázhat talpig érdemrendben, rezignáltan integetve.
A kivitelezés profizmusa mellett ez az árnyaltság és hitelesség az, ami a Max Manus-t kiemeli a hasonló témájú történelmi filmek közül. Újfent igazolja a tételt, hogy az európai filmgyártás technikailag egyre inkább képes felnőni a tengerentúli standardokhoz, de mindeközben megőrizheti sajátos látásmódját és intelligenciáját. Tehát: ilyen megközelítéssel jöhet még európai háborús film. Akárhány.
Eredeti cím: Max Manus
Hazai bemutató: 2009. december 3.
Forgalmazza: Grant Film Kft.
Rendező: Espen Sandberg, Joachim Ronning
Forgatókönyvíró: Thomas Nordseth-Tiller
Főbb szerepekben: Aksel Hennie (Max Manus); Agnes Kittelsen (Ida Nikoline 'Tikken' Lindebrakke); Nicolai Cleve Broch (Gregers Gram); Ken Duken (Siegfried Fehmer); Christian Rubeck (Kolbein Lauring)
Gyártás: 2008 (Németország, Dánia, Norvégia)
Hossz: 118 perc
hozzászólok
Legvidámabb anarchisták a Gödörben
20 év new wave volt a Gödör Klubban. Az irodalmi esten Jevgenyij Popov és Kukorelly Endre beszélgetett A hazafi lelkéről, Tündérvölgyről, régi vagy újabb emlékekről, egymással. Mi pedig velük beszélgettünk. Az egyik egy híján nyolc, a másik tizenkettő.
KOVÁCSOVICS FRUZSINA – FUSS EL VÉGRE
„Ha nevetsz, a világ mindig visszamosolyog rád” – állítja Kovácsovics Fruzsi legújabb lemezén. Valahol megnyugtató, hogy ilyen egyszerű az eg ...
Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 1
LEGOTTHONOSABBAN A STÚDIÓ K-BAN ÉRZEM MAGAM - INTERJÚ TAMÁSI ZOLTÁNNAL
Tamási Zoltánnal próba után ültem le beszélgetni. Interjúalanyom hosszú évek óta meghatározó tagja olyan jelentős színházi ...
Kapcsolódó cikkek: 1
Hozzászólások: 1
SZELLEM – FORMA, BAU-HAUS
Újlipótváros járókelők elől elzárt építészeti csodái kerülnek bemutatásra az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtem ...
Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0
