LÉGSZOMJ ÉS PSZICHOANALÍZIS - TRIER: ANTICHRIST
Az ember az egyetlen állat széles e világon, mely szeret rettegni. Úgy zabálja a horrorfilmeket, mint Pistike az almáslepényt! Egy-egy jól sikerült mozgókép azáltal képes felnyomni az adrenalinszintünket, hogy a hétköznapok világába próbálja ültetni a borzalmakat: akár veled is megtörténhet. Így teremtődik valami erősen énközeli, bőrön tapasztalható, ennek következtében relatíve könnyen befogadható félelem. Az Antichrist című filmben mindezt a szokásos Trier-féle módon kapjuk: mesteri szerkesztéssel, egyre növekvő adagokban, hogy aztán az utolsó tíz percben fagyjon belénk a lélegzet. Tíz percig oxigén nélkül azonban végérvényesen károsodnak a belső szervek és leáll az agy...
Az átlagos befogadás, legyen az bármilyen nehéz, előbb-utóbb elvezet a megértés aktusáig. Számomra is ijesztő, de most ez még várat magára. Megértés nélkül csak zakatolnak a hangok és a képek az ember agyában, értetlen és érthetetlen sorrendben úgy, hogy képtelenek legyünk bármilyen szinten azonosulni velük. Az Antichrist a már szokványos klasszikus keretek között feszeng. Feszeng, hiszen Trier világában a transzcendens a valóság, a fikció önálló, lüktető életre kel. A szokásos drámai szerkesztés jelen esetben képi bravúrral is párosul, szinte már pofátlanul bátor, ízléstelenül gyönyörű képekkel. Fekete-fehérben, olyan lassítással, hogy szinte állnak a képek – ami éppen attól kegyetlen, hogy nagyon finoman és lassan érzékelhető a mozgás, hogy aztán a szokásos kamerabillegés és ide-odavágogatás szép lassan nyomja fel a vérnyomásunkat. Visszatérnek azonban ezek a típusú képek, méghozzá a hipnózis alatt és az álmok során, illetve a megfelelő dramaturgiai helyeken, és remekül együttműködnek a sokakat egyébként irritáló, ideges kameramunkával. Úgy össze van csiszolva, mint a legfenségesebb koronaékszerek.
Adott egy pszichiáter apa és egy író anya, kik egy véletlen baleset folytán elveszítik egyetlen kisgyermeküket. Már a történetmesélés első mondata is roppant bárgyún hangzik, ezért napoljuk ezt el. Már csak azért is, mert a trieri mozgókép megszokott dinamikájának köszönhetően az események, avagy talán használjuk az egész filmre az aktus kifejezést; szóval az aktus irama úgy erősödik, mint egy valódi szexuális tevékenységé. Ahogy közeledik a kellemes vég, úgy gyorsulnak fel a partnerekben a fiziológiai reakciók; így fokozódik a néző fiziológiai működése is. Trier ráadásul direkten alá is játszik ennek: lélegzet, testdeformáció, az egyes nemi szervek illetve szokásos, életlen szuperközelik bizonyos hajlatokról és tömény, direkt szexualitás. Az egész mögött pedig egyszerre munkál a sötét középkor kézzel tapintható, koszos-nyers valósága, Freud bácsi erősen egy aspektusú pszichotudománya valamint a rendező mindennél tisztábban csillogó ateizmusa. Vagy hite?
Lars von Trier 2009-ben képes pofátlan direkt képi szimbólumokat rakni a popcorn-zabáló nagyközönség elé. Hogy Bergman, Antonioni vagy Buñuel ezt megtette, azt még megértem, mert a film hőskorában bizony még a képnek éltek, valóban az volt, aminek egy rendező szánta; de a XXI. században? Ráadásul a kritikus pontokon az egészet még alaposan be is lassítja, hogy ’Nesztek, egyétek!’, ami éppenséggel arra sem elég, hogy az ember tisztességesen felfogja, hogy mi van. Egy ilyen életművel a háta mögött is fittyet hány mindenre – melyben egyébként erősen hasonlít honfitársára, Anders Thomas Jensenre, aki még így is fényévekre van a mestertől – és úgy veszi kézbe a kamerát, mintha első filmjét forgatná, amit bármivel teletömködhet. Nem ismer konvenciókat, normákat, konkrétan szarik a nézőre, ezért alkotása a maga szikár, nyers természetességében képes hatni. Nem vesz figyelembe egyszerűen sem Istent, sem embert – miközben a filmet a nagy elődnek, Tarkovszkijnak ajánlja! – és az egészben az a félelmetes, hogy ez adja meg Trier munkáinak értékét: a legkevésbé sem akar megfelelni senkinek, kizárólag magának forgat, és valami érthetetlen okból nála ez működik.
És hogy mindeközben miért rettegünk az Antichrist alatt egyre jobban? Először is, mert az emberi természet olyan sötét bugyrait mutatja meg nekünk a gátlástalan rendező, amelyekbe még belegondolni sem mertünk eddig. Másodszor, mert mindez a fentebb már említett hétköznapi emberekkel történik, kiknek kapcsolata akár a miénk is lehetne. Végül pedig, ami a film egyik legnagyobb értéke, hogy a képek és a hangok világa tökéletesen kiegészítik egymást. A klasszikus keretet leszámítva nem nagyon hallunk a film során megkomponált, egész darabokat; helyette kapunk torzított emberi, természetes illetve hangszeres effekteket, kaparászást, dobogást, nyekergést és még tucatnyi kifejezetten irritáló hangot. Az egész képi világot a már fentebb emlegetett trieri rapszodikus vágás jellemzi, amik közé a kritikus pontokon éppen a hangok játékával összhangban kerülnek tökéletesre komponált képek. A hangnak itt éppen az a szerepe, hogy más irányba terelje a figyelmünket, és a legváratlanabb pillanatban kapjuk a töményt az arcunkba. Az egész munka természetesnek ható pontossága ellenére hiányzik az alázat, mely a jóérzésű befogadóban dühöt vált ki. Úgy teszi ezt azonban, hogy a szerkesztéssel és a kegyetlenül végigvezetett dramaturgiával kénytelenek legyünk a film végére sajátmagunkat is felülbírálva, nehéz szívvel kibökni: ’A betyárját, már megint igaza lett!’
Sajnos már nem először jövök rá, hogy bizonyos alkotók műveit képtelenség teljes egészében befogadni. Ezek után arról már ne is beszéljünk, hogy az ilyen alkotásokról hogyan lehetne véleményt formálni. Mindezek fényében én azért kimondom, hogy ha Nietzschének igaza lenne, miszerint Isten valóban halott, akkor most igencsak forogna a sírjában.
Eredeti cím: Antichrist
Rendező: Lars von Trier
Forgatókönyvíró: Lars von Trier
Szereplők: Charlotte Gainsbourg, Willem Dafoe
Gyártás: 2009
Hossz: 100 perc
Kapcsolódó cikkek:
Nagyágyúk egy kis filmben – KiságyúkA hit győzelme – Ádám almái
Lars von Trier születésnapjára! - Manderlay
hozzászólok
Yeats Triptichon a Crescendo társulat előadásában
Yeats mély intenzitású drámáiban erkölcsi dilemmák, a jó és a rossz küzdelme, a csoda várása jelenik meg költői látomásban. Ezek közül ismerkedhetünk meg A sólyom kútjánál – A macska és a hold – A purgatórium című darabjaival és rajtuk keresztül a Crescendo Színházzal.
CSAK KÜLSŐ HASZNÁLATRA – ESTHER ROTS: A BŐRÖN IS ÁTHATOL – MEDIAWAVE 9.0
„Egy másik kérdés, amire választ kerestem, hogy mihez kezdjünk egy olyan jogrendszerrel, amely az elkövetők jogait védi az ...
Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 0
KEDVENC SZÍNE A FEKETE – MARGARET CORKERY: EAMON – MEDIAWAVE 11.0
Az angolok ismertek fekete humorukról, ami úgy látszik az írekre is átterjedt már, de az is lehet, hogy ez a Brit-szigetek saj ...
Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 1
MOZI, DVD, MIEGYMÁS – 2010./27. HÉT
Várható premierek: 2010. július 5. - 11.
Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0
az eddigi hozzászólások:
Gyarmati Ferenc írta:
2009. October 28. 11:07
Az írás végén nem értettem:(most eltekintek tőle,hogy nem tudom azt,hogyan értette Nietzsche,hogy Isten halott)ha valakire azt mondjuk,hogy forogna a sírjában,ha ezt látná,az azt hiszem azt jelenti,hogy nem tetszene neki.Nem tudom,azt jelenti e a Nietzsche:Isten halott,hogy nincs Isten.Ha tegyük fel,ez azt jelenti,és ez igaz,tehát tegyük fel nincs Isten,akkor Nietzsche azért forogna a sírjában,mert Trier azt mondja,hogy van Isten?
KA írta:
2009. November 07. 12:46
Hogy Trier szerint Isten van-e avagy nincs, azt nem tudom. Pedzegetem már egy fentebbi részben is, szigorúan csak pedzegetem, mert fene tudja. Nah most ha elfogadjuk a létezését, mármint Istenét, akkor a nyakamat teszem rá, hogy ez a mozgókép nem tetszene neki. A rögzült nyelvi formula magában hordozza öniróniáját, mert hát elég groteszk, hogy Isten forog a sírjában. Az az izgalmasabb kérdés, hogy bár elvileg tudjuk, hogy Trier létezik, vajon Isten tudja-e, hogy létezik? Nietzsche pedig lazán mosolyog a bajsza alatt, miközben lóbálja lábát egy felhő szélén ülve...
MLudi írta:
2009. November 17. 10:39
Számomra a filmnek egy olyan erős mondanivalója volt, hogy emellett még a kamera mozgás, a képek és hangok világának az összhangja is elcsorbult (bár nyiván hozzájárult). Én tehát „teljes mértékben” be tudtam fogadni, miután a film közepe felé kialakult bennem egy érzés, vagyis hogy nekem mit is jelent ez a film. S akkor csodálatos módon összeállt minden. Van egy nő, aki nem egyértelműen író, talán inkább történész hallgató lehetett, aki a szakdolgozatát a „gynocid”-ról írja, ennek megjelenési formája a boszorkányégetés pl.. Nem volt képes befejezni, viszont úgymond bekattant. Elhitte? Talán annyit tanulmányozta, annyit olvasott róla, hogy a végén elhitte, hogy ezeket a nőket jogosan ítélték el, jogosan gyűlölték, jogosan hurcolták meg. Az egyik jelenetben a nő el is szólja magát, amire a férj begurul: dehogy voltak bűnösök, ezek ártatlan nők voltak! Elhitte. Mert ha mindenki, azt mondja körülötted, hogy márpedig te lopsz, csalsz, hazudsz, gyilkolsz, csábítasz, ami jól esik, akkor a végén akaratlanul is elhiszed (vagy néhányan az áldozatok közül akár azt is gondolhatnák: mit veszthetek, ha már úgy is mindenki így lát, és nincs az az erő és idő, ami ezt az előítéletet leküzdhetné, hát megteszem. És kész az ördögi kör). Itt mizogíniáról beszélünk. A nő boszorkány lett, aki fordítva adja rá a kisfiára a cipőt, ezzel olyan deformációt okozva a lábának, hogy ha netán amúgy is kicsúszott volna az ablakon, ez csak rásegíti. A végén, a flash-backnél, más kameraállásból figyelhetjük meg a történteket, látjuk, hogy a nő szeretkezés közben észrevette, hogy a kisfia felmászik a székre, az asztalra, majd a párkányra, ez nem játszódott le olyan gyorsan, hogy ne tudta volna ledobni magáról a férfit (erős nő volt, ez a végén egyértelműen kiderült)... De nem, végignézi, ahogy megcsúszik, és leesik, és akkor, na akkor elélvez. A végén, mikor a férfi már kezd gyanítani valamit (hogy a felesége még kettyósabb, mint hitte), a nő akkor bevadul, majd szinte kiprovokálja a férfiból, hogy ölje meg. Sikerül neki. Én ezt már önvédelemnek nevezem, de beleláthatunk többet is mindegy, mert a poén csak ezután jön: a halott feleség testét máglyán égeti el...
KA írta:
2009. November 17. 15:00
Mitől erős az a mondanivaló, hogy régen igazságtalanul égettek el nőket, egy XXI. századi, szellemileg instabil nő pedig azonosulva velük bekattan? Mert persze, ha ez mondjuk társadalmi divat lenne, akkor megértem: hullanak a gyerekek a panelek ablakaiból, miközben a női nem önmagából kifordulva a szexualitásnak áldoz a sátán oltárán. Van olyan, ahol a szexualitás nem öncélúan működik, és mégis szépen tud keveredni a misztikummal: Ördögűző. Jelen filmben ez rémesen öncélú dolog. Trier elszállt, nem kicsit. Amit leírsz, persze, nagyrészt igaz - a narratív rész leírása. Azonban a végkövetkeztetéssel nem tudok egyetérteni. Tudjuk, hogy Trier egy öncélú, akaratos legény, nehéz megemészteni már korábbi munkáit is; de most még ezen is túltett.
MLudi írta:
2009. November 18. 09:29
Megértem azt is, ha neked ez nem "erős". Nekem az, ezért kezdtem a mondatot, úgy, ahogy tettem. Próbáltam kihangsúlyozni, hogy nekem elsősorban nem csak a nőgyülöletről (hanem: pl. bűnbakképzés, ennek következményeiről) szólt a film, és nem kizárólag a boszorkányégetésről. Igaz, nem gondolom, hogy Triernek több szándéka lett volna annál, mint amit mutatott (mármint ebben az irányban), bár mondhatni a Manderlay-ben (közvetve) de látszik némi érzékenység ebben a témában (habár ott sem ez a fő motívum). Másrészről, engem nem csak a tömeges méretekben előálló (divat) "balesetek" döntenek le a lábamról, hanem a személyes tragédiák is, és egyébként ha ÉPPen ilyen nem is történik meg mindennap -és itt ráadásul nem igazán a halott gyerek a lényeg szerintem- attól még másformában mindennap előfordul. És még valamit félreértettél, bár az valószínűleg az én fogalmazási hibám volt. Szóval nem gondoltam, hogy a szex a vétkes a gyermek haláláért, csupán annyit mondtam, hogy éppen szeretkeztek, amikor a kisfiú elkezdett felmászni, a vétkes a nő volt, aki szemmel láthatóan észrevette, és nem tett semmit. A szexualitás némiképp persze végig fontos szerepet játszik a filmben, de erről most nincs kedvem többet írni. Amúgy, ha nem is ez tűnt ki az írásomból, tetszett a cikk, az aktus hasonlat meg különösen.
KA írta:
2009. November 18. 12:27
Köszönöm a pozitív kritikát! Szerintem attól lesz igazán jó egy cikk, ha párbeszédet indukál :) Hogy miért esett ki a kislegény az ablakon? Ez véleményem szerint egyértelműen a szexualitás, még ha csak eszközként használja is a célok elérése érdekében. Triernél ez a téma mindig is rendelkezett valamiféle negatív többlettel, gondoljunk csak szegény Nicole Kidmanre, ahogy egy egész falu végigmegy rajta, vagy az Európa csúcsjelenetére, amikor a halál a maga szépségében egyszerre jelenik meg az aktussal. Szinte már szerzetesi nézőpont, ahogy a kérdést kezeli olykor. Személyes tragédiáról meg nem nagyon beszélhetünk. Az anya hagyta megtörténni a dolgot, az apának meg akárhogy is nézzük, izgalmasabb volt a felesége vizsgálandó, tesztelendő alanyként, mint anyaként vagy feleségként. Flashbackben nem is szerepel, autonóm, egyedülálló szubjektumként jelenik meg mindenhol. A film végére teljes mértékben átértékelődik a gyerek, ha ehhez hozzácsapjuk még a címet is, akkor végképp feloldódik a tragédia. Trier a valós személyes tragédiát használja fel saját céljaira, mindennemű alázat nélkül, és ezzel tökéletesen életidegenné teszi művét.
Dude írta:
2009. December 28. 16:05
Nincsen baj az öncéllal, csak hát ez itten vészesen az. A film egy kalap kaki, csak röhögni tudtunk a szintén filmfan barátommal közben, de csak azért mert olyan jó szövegeket kommenteltünk egymásnak a látottak kapcsán. Szinte minden egyes képhez párhuzamosan, egymáson jót szórakoztunk ki tudja überelni a másik dumáját közben. Valahogy ennyi volt, bocs. Ha ez volt az öncél, akkor gratulálok Triernek.