ARCOK EGY MÁSIK VILÁGBÓL – BESZÉLGETÉS A RADIKÁLIS SZABADIDŐ SZÍNHÁZ ALKOTÓIVAL
Mit tehet ma Magyarországon egy tehetséges, elhivatott, ám a húsosfazéktól messze táborozó színházi csapat? Hogyan tudnak érvényesülni egy olyan passzív befogadói közegben, mint a magyar kulturális élet? Többek közt erről beszélgettünk a Radikális Szabadidő Színház alkotóival: Formanek Csaba társulat-vezetővel és Pokorny Szilárd színésszel.
Z’ArtKor: Keveset tudunk a Radikális Szabadidő Színházról. Egy kicsit meséljetek magatokról!
Formanek Csaba: Én még középiskolában, Szegeden kezdtem színházzal foglalkozni. Az egyetemen ezt folytattam, aztán 2000-ben Budapestre kerültem, az ELTE-re. Gondoltam körülnézek, hogy van-e itt egyetemi színház vagy valami hasonló csoport, amihez lehetne csatlakozni, de meglepődve tapasztaltam, hogy nincs. Elszomorodtam egy kicsit, de aztán szerencsére találkoztam olyan emberekkel, akik hasonló helyzetben voltak, úgyhogy 2002-ben alapítottunk egy saját társulatot. Idővel megjelentek az egyetemnek bizonyos képviselői rektori szintről és azt mondták: tessék pályázni, van erre bizonyos pénzkeret! Szerveztünk, pályáztunk, így találkoztam többek közt Csetneki Gáborral, akitől nagyon sokat tanultam és aki mellett elindultunk egy mozgás-színházi irányba. Fokozatosan kialakult a saját színházi nyelvünk meg egyáltalán a csapat összetétele is. Ma nagyon széles skálán mozgunk: vannak benne klasszikus egyetemi hallgatók, különböző színi iskolákba járó növendékek és vannak most már profi színészeink is, akik látnak fantáziát ennek a csoportnak a működésében.
Pokorny Szilárd: Csabával egy egyetemi kollégiumban laktunk anno Szegeden. Ott volt egy színtársulat, abban játszottunk először együtt. Aztán mindketten Pestre kerültünk, összetalálkoztunk, és ajánlott egy szerepet az egyik darabban. Én mondtam, hogy rendben. Aztán...
F.Cs.: Nem.
P.Sz.: Nem így volt?
F.Cs.: Nem, te kérdezted, hogy nincs-e valami szerep. Akkor pont egy olyan előadást próbáltunk, amibe kellett nekünk egy hulla, aki a végén meztelenül kiesik egy szekrényből. Egyszer sem jelenik meg, csak egyfolytában róla beszélnek. Ez egy kortárs német dráma, a Kolpert úr és a címszereplőt játszotta volna Szilárd.
P.Sz.: Igen. Aztán végül egy másikban, a Brutusban mutatkozhattam be.
Z’ArtKor: Hogy boldogultok, avagy egészen konkrétan: miből éltek?
F.Cs.: Egyénileg ki hogyan, mert emellett nyilván valamit csinálni kell. Nekem személy szerint abból jut picike pénz alkalmanként, hogy itt szervezkedek. Emellett alkalmi fellépésekből, amelyeket más társulatokkal követek el, valamint mostantól kezdtünk el pályázni is.
P.Sz.: Hát igen. Ez egy teljesen low-budget dolog, sőt, néha inkább befektetés szükséges. Ez egy ilyen buli.
Z’ArtKor: Akkor viszont felteszem azt a buta kérdést, hogy mi motivál? Miért csináljátok egyáltalán?
P.Sz.: Jó csinálni. Az emberek sok mindennel foglalkoznak: van aki konditerembe jár, van aki meg fotószakkörre, ráadásul még egy csomót fizet is érte. Én úgy vagyok a színjátszással, hogy későn jött és sose fogom hivatásszerűen űzni. Számomra ez egy rendkívül dinamikus dolog, mert az ember nem csupán játszik: hetente kétszer elmegy próbálni, havonta nem tudom hányszor előadásra, és akkor ez nem olyan, mint amikor lenyírom a füvet, hanem mindig új, mindig nagyon más. Egy olyan energia van itt, ami leírhatatlan, csak érezni lehet. Maguk a próbák is akkora élményt jelentenek néha, hogy fantasztikus.
F.Cs.: Tulajdonképpen kalandozunk: kalandozunk magunkban, vagy egymással és nyilván kaland az egész abban a minőségében is, hogy az ember keres egy színházi nyelvet, egy esztétikát, egy gondolatot. Hogy reflektáljon a valóságra vagy a saját álmaira, hogy az életére, mások életére, közös életünkre rálássunk, abban hogy ebben a társadalomban, ebben a városban élünk, és élhetnénk egyébként más történelmi korokban és gúnyákban is, mégis ezt tesszük és nem akarjuk feladni.
Z’ArtKor: Továbbra is kukacoskodnék: konkrétabban milyen támogatásokból léteztek most?
F.Cs.: Eddig teljesen a magunk erejéből dolgoztunk. Amit az egyetemtől kaptunk anyagi és technikai támogatást, azt mindig a produkcióra költöttük. Van egy éves keretünk az ELTE-n, kb. 400 ezer forint. Egyébként ha arra vagy kíváncsi, hogy miből élünk meg, arra nem tudom a választ; magunk se értjük. Nagyon sokat segít nekünk a Tűzraktér, mint ahogy mi is segítünk nekik amiben csak tudunk. Ez nem is nagyon működhetne másképp. Aki ilyenre adja a fejét, az jobb ha tisztában van vele, hogy első körben nem feltétlenül anyagi javakat kell remélni, hanem valamiféle együttműködést. Kinek mije van, azt bedobja a közösbe: néha egy kifli, néha egy sör, néha egy lámpa, néha egy mondat.
Z’ArtKor: És ha lenne pénz?
F.Cs.: Ha lenne pénz? (nevet) Ha lenne pénz, akkor felújítanánk a termünket, fizetnénk a színészeknek, lehetne próbapénzt is fizetni. Tudnánk venni egy mikrobuszt, amivel vidékre utazhatunk. Épp Sopronban voltunk a minap, és a vonatköltség akkora volt, hogy a teljes bevétel ráment. Felújítanánk a technikát is, vennénk egy szép balettszőnyeget, az egész terem sokkal profibban nézne ki.
Z’ArtKor: Honnan lehet pénz?
F.Cs.: Lehet pénz. Most is van ez a minisztériumi működési pályázat, aminek az eredménye a napokban fog kiderülni. Sokat segítene rajtunk, ha a kért pénzből valamennyit kapnánk. A pályázatokban bízunk elsősorban, mert ma Magyarországon sajnos az ember másból nem nagyon remélhet pénzt. Függetlennek lenni sajnos ma azt jelenti, hogy állami csöcsökön lóg az ember. Iszonyú jó lenne, ha itt lennének mecénások, szponzorok, de egyszerűen annyira siralmas ez a társadalom, hogy ebben nem lát fantáziát és elfordul a dologtól, hogy az ember megvonja a vállát, és én is elfordulok tőletek.
Z’ArtKor: Közben azonban mégis van rá igény!
F.Cs.: Igen, épp ez az. Azt kéne meglátni bizonyos nagyobb hatalommal rendelkező embereknek, hogy ezt a dolgot érdemes összefogni: ezt a rengeteg össze-vissza rohangáló emberkét nem kéne elereszteni. És nem azért, mert nyereséget termel, hanem azért, mert építenünk kéne egy olyan társadalmat, amiben működnek a dolgok. Amíg mindenki csak a saját érdekeit nézi, addig ez nem fog menni.
Z’ArtKor: Magánbefektetők?
F.Cs.: A magánbefektetőkre haragszom, mert nagyon passzívak és nagyon megkérik az árát mindennek. Két évvel ezelőtt történt, hogy kaptunk egy meghívást egy portugáliai fesztiválra, ahova szerettem volna előteremteni az útiköltséget. A minisztériumban azt mondták, hogy nagyon szeretnének segíteni, de egyszerűen nincs pénzük. Máshol, különböző cégeknél az volt a válasz, hogy megvan a maguk szisztémája és az most zárt. Az itt a gond, hogy mi sem tudunk hozzájuk nyúlni, mert fogalmunk sincs arról, hogy mi ennek a módja. Azt érzem, hogy le vannak védve bizonyos csoportok, akik felé ez egyáltalán áramolhat. Ezt hívják lobbynak nem? Kerülj oda a tűz közelébe és persze jó civil vagy, megveregetjük a válladat és adunk pénzt.
Z’ArtKor: Végezetül beszéljünk kicsit a jövőről! Min dolgoztok mostanában, mik a tervek?
F.Cs.: Éppen most lesz a Színváltások Fesztivál (május 16-20. – szerk.), melyet negyedjére rendezünk meg. Folyamatosan keressük a színeit, a koncepcióját úgy, hogy közben meg akarjuk tartani azt a változékonyságot, ami eddig jellemző volt. Az első után rájöttünk, hogy nem kell, hogy intézményhez kötődjön ez a dolog, a második után, hogy a korosztály sem fontos, végül a harmadiknál döntöttük el, hogy a színházra kell koncentrálnunk. Most a negyediknél elkezdünk úszkálni abban a lehetőségben, amit ez az egyre világosodó öndefiníció jelent, és az emberek is úsznak befelé, mert látják, hogy ez működik. Most 5 napos lesz, 21 előadás és jön végre külföldi csapat is. Ami a társulat jövőjét illeti, az azokon az embereken múlik, akik benne vannak. Az egyéni alkotói utak kereszteződéséből létrejöhet valami közösségi sejtés, hogy merre kell menni. Két dolog biztos: egyrészt szeretnék arra törekedni, hogy menjünk minél többet külföldre. Másrészt szeretnék különböző művészeti ágakat bevonni a színházba, elsősorban vizuális és zenei oldalról, akár komoly, akár elektronikus muzsikust. Gondolj bele, hogy napjainkban a DJ-k, tulajdonképpen vizuális szemétből milyen gyönyörűséget teremtenek.
P.Sz.: Én nem látok túl a saját individuális dimenziómon. Nem tudok így távlatokban gondolkodni – nem véletlenül te vezeted ezt a társulatot és nem én. Megtaláltam egy fontos alkotóelemét az életemnek; ez egy lehetőség, hogy játszhassak. Nyilvánvaló, hogy egy hivatásos színházban szóba se állnának velem, vagy max statiszta lehetnék.
F.Cs.: Kifelejtesz egy nagyon fontos dolgot: ez nem csak neked lehetőség, hanem azoknak is az, akik veled együtt vannak és a nézőknek is, hogy látnak egy ilyen palit. Mert kimegyek a színpadra és a néző azt látja, hogy hogyan élünk, hazudunk-e magunknak vagy nem.
P.Sz.: Így van. Mindenesetre, mivel nem mainstream színház, vannak benne bizonytalansági faktorok: sokan vagyunk nonprofit alapon, sok irányban. Én tényleg csak azt szeretném, hogy ez folytatódjon így tovább. Itt Magyarországon ezzel tudni kell együttélni; nekem a munkahelyeim is olyanok, hogy akár holnapután is megszűnhet a cég, és ez már így van hónapok óta. Egyszerűen a magyar valósághoz idomulni kell és szimbiózisban élni vele. Ennyi.
2009. május 6, Tűzraktér
Képek forrása: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/
Kapcsolódó cikkek:
hozzászólok
Yeats Triptichon a Crescendo társulat előadásában
Yeats mély intenzitású drámáiban erkölcsi dilemmák, a jó és a rossz küzdelme, a csoda várása jelenik meg költői látomásban. Ezek közül ismerkedhetünk meg A sólyom kútjánál – A macska és a hold – A purgatórium című darabjaival és rajtuk keresztül a Crescendo Színházzal.
CSAK KÜLSŐ HASZNÁLATRA – ESTHER ROTS: A BŐRÖN IS ÁTHATOL – MEDIAWAVE 9.0
„Egy másik kérdés, amire választ kerestem, hogy mihez kezdjünk egy olyan jogrendszerrel, amely az elkövetők jogait védi az ...
Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 0
KEDVENC SZÍNE A FEKETE – MARGARET CORKERY: EAMON – MEDIAWAVE 11.0
Az angolok ismertek fekete humorukról, ami úgy látszik az írekre is átterjedt már, de az is lehet, hogy ez a Brit-szigetek saj ...
Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 1
MOZI, DVD, MIEGYMÁS – 2010./27. HÉT
Várható premierek: 2010. július 5. - 11.
Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0
