A Hamlet.ws eredeti missziója az volt, hogy el- és közel vigye a színházat a kamaszokhoz országszerte. S azon is túl. Az alkotás annyira zseniálisra sikerült, hogy kilépett a számára eredetileg kiszabott mederből. Schilling az eredeti szöveg legnagyobb részét megtartotta, s William Blake, Georg Büchner, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János szövegeivel, no meg slágerekkel, hip-hop betétekkel, a színészek magánéletéből való anekdotákkal frissítette, finoman illesztve azokat a dráma szövetébe. A darab hatalmas külföldi sikereket is megélt (Bécs, Párizs), így megérett rá a helyzet, hogy a hazai felnőtt közönség is láthassa. Mindenesetre a mai napig iskolai környezetben játsszák. Így van kitalálva.
Legutóbb a budapesti kisképzőben volt látható a darab. Kabátjainkat egy külön teremben hagyjuk, hogy ne foglalják a helyet, majd a három színész, Gyabronka József, Rába Roland és Nagy Zsolt ültet le minket egy másik tanterem falai mentén, kopott iskolai székekre, szúrós neonlámpafényben. Belépésünk pillanatától jelen- és velünk vannak. Teljes természetességgel, civil ruhában forgolódnak körülöttünk. Köszöntenek s komolyan megdolgoznak, hogy a kis helyiségben mindenkinek helyet találjanak s három bizonyos szék szabadon maradjon és eléjük se üljünk. A nézőkkel való közvetlen, emberi kapcsolatot tehát már a négyzetes játéktér kialakítása közben megteremtik a Krétakör színészei. Semmilyen díszlet, jelmez, vagy smink, de még csak színpad, egy árva jelölés sincsen...
Az előadás azzal kezdődik, hogy a színészek a nézőkkel olvastatnak fel részleteket a szövegkönyvből, amely az előadás egyetlen kelléke – Hamlet intelmeit halljuk a színészi munkára vonatkozólag. Természetesen, megnyerően és mesterkéletlenül fognak alakítani, ahogy Shakespeare előírja, mondják, legalábbis ezt hiszik, mint ahogy 400 éve majd minden színész ezt gondolja magáról. Az olvastatás bizonyára nagyszerű eszköz arra, hogy felrázzák a kamaszokat a suli utáni „mér-nem-mehetek-má-haza” tompaságból. A közönség soraiban rögtön létrejön az érintettségből fakadó kellemes izgalom. Szinte észrevétlenül csúszik át a darab szövege a színészekhez, ám a kapcsolatot mindvégig fenntartják a közönséggel. Eleve ugyanabban a térben vagyunk, ugyanaz a lámpa világít meg minket – s szinte nincs olyan néző, akinek ne jutna egy érintés vagy ne néznének legalább egyszer mélyen a szemébe a szereplők. Nem előttünk, totálisan nekünk, sőt, velünk játszanak.
A minimalista koncepciónak köszönhetően még hangsúlyosabb a színészek munkája. Valóban lenyűgöző teljesítményt nyújtanak. Összeszokottan, tapasztaltan, de nem rutinból dolgoznak. Játékuk plasztikus, élő, minden percben sűrű. Hihetetlenül olajozottan szörfözik a trió a hangulatok és stílusok között - a hirtelen rapes, slágeres, geges betétek elősegítik, hogy a nagyon is súlyos, technikás előadásmódot áthassa valami könnyed, improvizatív atmoszféra. Finoman rakódnak egymásra a dráma és az előadás rétegei. Úgy vélem, ennek az előadásnak nagyon erős a tudattalanra gyakorolt hatása. Shakespeare eleve erősen archetipikus szituációkat, jellemvonásokat, képeket vonultat fel, a Krétakör pedig a szerepek folyamatos áramoltatásával, a testközeliség és a kortárs hétköznapiság zökkenőmentes beolvasztásával észrevétlenül csusszantja belénk az egészen jungiánus ősképszerű témákat, motívumokat.
Az, hogy három férfi alakítja a dráma mind a 28 szereplőjét, izgalmas, komoly feladatot ró rájuk és sok réteggel gazdagítja az interpretáció lehetőségeit. Mivel csak a puszta, kellékek nélküli játék van, mi is könnyebben csúszkálhatunk a hangulatok között.Tudattalanul is azt éljük így meg, hogy a karakterek átjárhatóak – nem is annyira személyiségeket jelölnek, inkább jellegzetes emberi viselkedés- és hangulatmintákat, dilemmákat. Gyönyörűen húzza alá a szerepek állandó, jelöletlen váltogatása a Hamlet eredendő homályosságát. A dán királyfi személyes konfliktusának lényege ugyanis a túlgondolkodás, a habozás, tépelődés. A cselekvés – nem cselekvés dilemmája közepette kísértetekkel kokettál és a saját fejében bolyong. A szereposztás nehezebben követhetővé teszi a darabot, ugyanakkor közelebb hozza és mélyebbre juttatja.
Nyers erővel hat az előadásmódok, stílusok, szerepek folytonos áramlása közepette a színészi átélés mélysége. Rába Roland például Gertrúdként hallgatja fia szavait, mikor egyszer csak csorogni kezdenek a könnyei. Teljesen csendben, mintha vissza akarná tartani, de csak folyik, folyik... A mellette ülő néző ad is neki egy zsebkendőt. Ophelia kétségbeejtő fuldoklását szintén nagyon élethűen alakítja – bár ez a jelenet már ironikus, stilizált, többen megrémülnek, amint a színész arca először bevörösödik, majd lassan sötétlila lesz. Gyönyörű példája a az atmoszférateremtésnek a párbaj-jelenet. A közönségnek csukott szemmel kell kivárnia az összecsapás végkifejletét – s a játékot így is határozottan érezni! Még ízesebb ezek után ugyanennek a jelenetnek a karikírozott, túlzó verziója, ahogy a színészek zombikként, torz pofával, állatias hörgésekkel, lassított felvétel-mozgással esnek-kelnek. Őszinte hahotát vált ki a jelenet.

Említettem már, ha nem is fejthettem most itt ki részletesen, hogy milyen „hagymaszerűen” rétegelt feldolgozást láthatunk Schilling Árpád rendezésében. A Hamlet csúcsjelenete színház a színházban: a színház mint az élet kivonatolt esszenciája jelenik meg, s ez azonnal Shakespeare untig emlegetett mondatát idézi fel bennünk. A Hamlet.ws-ben a színház nemcsak koncentrikusan befelé tükrözi önmagát, de a dráma bőrét a közönségre is ráhúzza. Színház a színházban és dráma a színpadon túl. Az egyik legszebb példa arra, hogyan aktualizálható egy klasszikus úgy, hogy értékei megőrződjenek, hogy az örök érvényű egyben életszerű is legyen. És az összes többi hagymahéj.

Krétakör: Hamlet.ws
Rendezte: Schilling Árpád
Előadják: Gyabronka József, Nagy Zsolt, Rába Roland