TÁJRENESZÁNSZ, SZÁZ ÉV TÁJÉRTELMEZÉSE

2008-11-13 — kiállítás - képző/ipar

A tájtematikus kiállításra felkért 17 kortárs alkotónak – Benczúr Emesének, Bukta Imrének, Czene Mártának, Cseke Szilárdnak, Csoszó Gabriellának, Ferencz S. Apornak, Gerhes Gábornak, Gyémánt Lászlónak, Kicsiny Balázsnak, Kósa Jánosnak, Kőnig Frigyesnek, Szabó Dezsőnek, Szotyory Lászlónak, Szurcsik Józsefnek, Szüts Miklósnak, Tenk Lászlónak, Ujházi Péternek – végig kellett gondolnia, hogy mit is jelent a táj a kortárs művészetben. Ki milyen viszonyban áll ezzel az alapvető művészeti kategóriával. Mivel ismét különböző műfajokban, és technikákkal dolgozó és más-más alkotói utakat járó művész szerepel a programban, egy impulzív tárlatot láthat a közönség. A kortárs alkotások mintegy előzményeként tíz klasszikus alkotó festménye is szerepel a kiállítás anyagában. Czigány Dezső, Koszta József, Ligeti Antal, ifj. Markó Károly, Mednyánszky László, Nagy Oszkár, Patkó Károly, Rudnay Gyula, Telepy Károly, Ziffer Sándor alkotásai a múlt megidézése mellett arról beszélnek, hogy az előző századok művészei milyen viszonyban álltak a tájjal.

, száz év klasszikus és kortárs tájértelmezése című kiállítás

*Megtekinthető: 2008. november 19. – 2009. február 20.

A tájértelmező kiállítás nyitóképe Mednyánszky László festménye. A Fejér Megyei Önkormányzat tulajdonában lévő, az idén restaurált, és ez idáig nagyközönség által nem láthatott festmény emblematikus és szimbolikus is egyben. A magyar festészet történetében mindezidáig a tájértelmezésben a legmesszebbre Mednyánszky László jutott. Nála a festészet és a téma sem a cél maga, inkább valamiféle folyamatos útonlevés, egyfajta intenzív létezés. Tájképei rejtett önportrék, általános érvényre emelt, metafizikai igényű “szimbolista hangulatképek”. A szimbolista művészeti felfogással ellentétben, az alföldi mester, Koszta József is megindítóan fogalmaz a tájfestészetéről. A két lábbal a realizmus talaján létező alkotó így vall: " A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám, és annyira idekötnek, hogy úgy érzem másutt nem is igen tudnék dolgozni. Annyira magáévá tett és áthasonított e föld varázsa, hogy talán élni sem tudnék nélküle.“

Nagy az ív a nyughatatlan Mednyánszki és a röghöz kötött Koszta között. Az ív azonban még nagyobb, ha kortárs művészet jelenvalóját is hozzárajzoljuk. Mert a táj az évszázadok alatt átalakult. Az eszményi, az idealizált táj helyébe egy reális és brutális táj lépett. Málló házfalak, sötét jövőkép a szeméttelepen, vagy egy fa szobrocska, aki fejszét szorongatva önmagára tör, illetve a láncfűrészes, aki meg az erdő fácskáira tör. Nehéz atmoszférájú üres terek, makett tájak felsejlő katasztrófával, csónakban szorongó, talán az özönvíz elől menekülő maroknyi túlélő. Időpecsétek, a múlékonyság tanúságtételei. Meg persze kevés, de annál megejtőbb líraiság, kötődés a táj és a logosz ideájához, a negyven éves fák templomszerű színkavalkádjához, a béke és a megbékélés szimbólumaihoz.

[kep 4660 l m]”…A művészet funkcionál tükörként, és mindig a közösség szűkebb-tágabb köreinek hiedelmeit, elképzeléseit vetíti a külső valóságos környezetre" – fogalmaz Csányi Vilmos etológus. Száz éve a közösség és a művészet is az ideálisat, a romantikusat, az eszményit kutatta a tájértelmezéseiben. A ma művésze, ilyen értelemben mintha leszámolt volna a tájjal. Mintha a “fajunk” érezné – és a művészet mély szenzibilitással mutatná –, hogy az irány, ami felé sodródunk nem jó, hogy mindenképpen változtatni kell…