Az egyetlen elmaradt előadás mára esik: a Magenta-sorozat Flamingó című darabja (Horváth Csaba és Dresch Mihály közös munkája). Ellenben ugyanezen improvizációs együttlét, együttgondolkodás másik alkotása, Kovács Gerrzson Péter és Dresch Mihály Hic et nunc-ja vitán felül a nap artisztikus tengelye.
A játékteret középen metsző fénycsíkhoz viszonyuló mozgássorok szakadozottságát, szakaszos tördeltségét két előadói egyéniség súlyos személyes jelenléte egyetlen gesztus, egyetlen ív teljességévé teszi: legyen az egy élet vagy egyetlen mozdulat hic et nunc-ja. Kovács Gerzson Péter az önmagát közszemlére tevő előadói akarás görcsösségének arc- és testgrimaszaitól a mindennapok keretére tört magyaros-betyáros duhajságon át a meditatív rátalálások pillanatnyi igazságáig a színpadon megmutatható itt és most-ok gazdag tárházát szórja elénk. Helyenként finom iróniával, helyenként tragikus komolysággal: életszerűen, őszintén. A mindvégig töretlen előadói jelenlétek egysége mellett a fénycsík végén lévő tál felemelésének, és a benne lévő víz magára öntésének a legváratlanabb módon szép és igaz gesztusa teszi monolitikussá a Hic et nunc izgalmas sokszínűségét.

Török Ákos felvetése
Lám, egy olyan előadás, ahol az elviselhetetlen meleg egészen különös többletjelentéssel ruház fel egy koreográfiát, ebben az esetben az utolsó, metaforikus gesztust, ahol Kovács Gerzson Péter a tálból vizet önt az arcára, mellkasára. Az önmagában is tiszta, egyszerű jel, most valamiféle vizuális, szótéri, a nézőteret is megváltó gesztusként működött.
Elsősorban a néptáncművészet meg-megújuló kísérleteket tesz, hogy a néptánc és kortárs tánc közötti vélt vagy valós szakadékot a két mozgásforma közelítésével csökkentse. A gyakran szerencsétlen, és néha egészen dilettáns kísérletek (nem szeretnék példálózni, aki látott ilyeneket, tudja, mikre gondolok) mellett Kovács Gerzson Péter az egyike azon keveseknek, akik valódi értékeket képesek létrehozni ebben a formai és létélménybeli közelítésben, összegondolkodásban. Kérdésem most az, hogy ha félretesszük mindazt, amit Kovács Gerzson Péter mindeddig koreográfusként vagy a színpadon tett, vagyis csak és kizárólag azt látjuk, amit ma láttunk, akkor elég lenne-e ez? Magyarul: vajon egy átütő erejű személyiség önmagában is működő karizmája az, ami működött, vagy egyszerűen – Picasso piros nyakkendőjeként – az a háttértudás, amit nem igen lehet (és nem is igen kell) nem tudottá tenni? Nyílván, számunkra megválaszolhatatlan, s így értelmetlen, de szerintem, nagyon fontos kérdés..

A kieső előadás helyére a szervezők egy Dresch Mihály koncertminiatűrt iktattak be, amelynek – az előadó művészi előadói képességein és jelenlétének fent említett súlyosságán túl – legfőbb ereje éppen hókuszpókusztalan hirtelenségben áll. Előbb belekezd egy rövid kiselőadásba az autentikus zeneszerszámokról, majd elharapja annak végét, s a következő pillanatban szinte nullára húzatja le a világító apparátust, mondván, hogy ez az, amire szüksége van ahhoz a meditatív állapothoz, amiből most zenélni tud nekünk … és magának. Három – talán székely – táncdalt adott elő furcsán elegyítve, párbeszédszerűen komponálva emberhangjának zeneszerszámokon átszűrt mormogását és a különféle furulyák víztiszta hangzásait. Aztán egyszer csak, ahogy elkezdte, abba is hagyta. Köszönöm – mondja csendesen. Mi is köszönjük.

Leonardo Diana A fény felé című munkája szemnek és intellektusnak egyként kedvezni szándékozó módon volt hármasosztatú. A kezdő jelenetsor, ahol önmaga vetített képével való mozgásos duója még blikkfangoktól mentesen tudott valamit mondani az ember létbezártságáról, a legváratlanabb módon csúszik bele egy virtuóz módon kivitelezett, egészen különleges alapképességek mellett is rengeteg gyakorlást igénylő, izolációs mozgássorba, amely bármelyik varietében vastapsot arathatna, ám show jellege világosan érthető lételméleti mondandóját teljes mértékben elhomályosítja. Majd mindezt egy ruhájából mint fekete zsákból fluoreszkáló dresszben való előbújás látványos, ismét csak világos jelbeszéde követi, s a hátsó falra vetített, furcsán pulzálva mozgó sokaságba való belemenetelével, és abban való lekuporodásával, szimbolikus elvegyülésével ér véget.
Önkéntelenül adódik az összevetés a Pillangó ballada előbújás jelenetével, amelynek nem csupán mondandója többértelmű (születés, átalakulás, új történet kezdete, házasság, halál, stb.), és mozgássorainak poétikus igazsága összehasonlíthatatlanul erőteljesebb, de egyszerűen maga a színpadi történés mint látvány igaz, míg Diana UV-showja ismét csak varieté mutatvány.
Párhuzamnak kínálkozik még az aznapi másik előadás Kovács Gerzson Hic et nunc-ja. Ez utóbbi jelenléttánc, míg Diana-jé jeltánc. Önmagában egyik sem érték, azonban Kovács Gerzson jelenléte valóban jelenlét, Leonardo Diana jelbeszéde viszont – minden show-szerűségétől függetlenül is – csupán ötletes illusztrációja annak a metafizikai történetnek, amit megmutatni szándékozott. Kovács Gerzson Péter – bizonyos értelemben – valóban megváltott, míg Leonardo Diana virtuóz ecsetkezeléssel rajzolt nekünk egy megváltás mangát.

Török Ákos kommentárja
Külön képességeket igényel jó írásos felvezetőket írni egy-egy darab elé, a szabadversszerűen elemelttől a vegytiszta prózán keresztül a “nagyon-nagyon jó ez a darab kitűnő előadókkal”-jellegű PR idiotizmusig széles a szórás, így felkészült lehet a néző, de amit ehhez a darabhoz mellékeltek, az közhelyességében már-már zavarba ejtő. Szerintem, nagyon nem kell ragozni ezt a koreográfiát, viszont azt érdemes elmondani, hogy valószínűleg nem kevés munka fekszik benne, és mondandója iskifejezetten izgalmas, ám művészi (előadói, alkotói) tálentum nélkül ez a darab csupáncsak ügyes, bár nagyon ügyes. Azt gondolom, minden tekintetben kilóg a Fesztivál összes darabja közül, ami a nagyrészt egyenletesen magas színvonal miatt, részben dicséri a szervezést, részben azt a kérdést veti fel, hogy miként kerülhetett ide egy összességében ennyire artisztikum nélküli produkció …, bármennyire is nemzetközi ez a Fesztivál?
- Megkérdezted?
- Szögi Csaba, a rendezvény fesztiváligazgatója azt mondta, hogy ennek a csapatnak volt már néhány kifejezetten jó dobása, ajánlották is, olyanok, akiknek ad a szavára, és videóanyagot is látott a darabról, azonban az egész előadás Achilles-pontjából, a fluoreszkáló fénylény-táncból a filmen szinte semmit sem lehetett látni. Ráadásul, néhány nagyon izgalmas és értékesnek gondolt, tervezett külföldi vendégjáték nem tudott létrejönni, így került be végül az olasz produkció.