NÉZŐT KERESEK - MÁNDY ILDIKÓ AZ ATP-N

2008-01-25 — zárójelentés (-) - tánc — A szerző adatlapja: Devecska Erzsébet

Az idén lassan hagyománnyá jegecesedő, harmadik alkalommal megrendezett Alternatív Thália Projekt Mándy Ildikó két koreográfiájával indult. Az Öőt című munka a 2004. márciusában – a Magyar Mozdulatművészeti Társulat 5X5-ös vendégkoreográfusi programjának másodikjaként – bemutatott 5X5 újra- és átgondolásának tűnik, az Időtolvajok teljes egészében friss (egy hónapja bemutatott) darab.

Január 18-án a bensőségesség és a belterjesség alakították némileg abszurddá az atmoszférát a Thália Színház belső vendégterének egy oldalsó ajtajánál, ahol lassan összegyűlt az a tizenegy-néhány ember, aki nézőként résztvevője kívánt lenni az eseménynek: táncművészek, szakújságírók. Szinte mindenki ismert mindenkit. Minden iróniától mentesen azt gyanítom, hogy egy idősebb páron kívül (akik a második koreográfia közben csak jómodoruknak és széksorközépi helyzetüknek köszönhetően nem mentek ki) talán nem is volt “civil” nézője az aznapi két előadásnak.
A Thália Új Stúdiójának alapvetően sem nagy befogadóképességéhez mérten erős jóindulattal is legfeljebb csak negyedházas produkciók közben arra gondoltam, hogy vajon akkor kinek is készülnek ezek a munkák? Hogyan lehetne érdeklődővé és befogadóvá tenni a szakmán kívülieket? Mert az mégsem járja, hogy az előadók egymás darabjait nézik körbe-körbe és viszont, miközben a szakújságírók szakcikkeket olvasgatnak! Úgy, hogy a Thália Nagyszínpadán már egy hónappal előre nem lehet jegyet kapni az ugyanaznap játszott Csókos asszonyra.
Merthogy valóban érdemes lenne látni mindazt, amit a független színtársulatok, vagy éppen az egyszeri alkalmi színi csoportosulások létrehoznak. Alternatívaként.

[kep 3511 l m]Erre, véleményem szerint, nem a legjobb példa a Mándy Ildikó Társulata és a Magyar Mozdulatművészeti Társulat közös munkája, az ATP nyitó darabja: az Öőt.
Egy homoerotikus viszony öt képletét mutatja meg nekünk Mándy Ildikó, melynek odavetett történésmorzsalékát érezhetően nem egy tudatos-ihletett alkotói szándék, csupán történetképző automatizmusunk rántja akaratlanul is valamiféle pszeudo-történetté. Amelynek így sem kezdete, sem vége nincsen: igeideje a jelen. A falra projektált, vonzó női alak (Szelőczey Dóra) egyszerre idealizált és értékvesztett, vetített jelenléte egy nőiségtől érintett, nő nélküli létállapotot mintáz.
Pálosi István vékony gyermektestének és örökéletű, halálfej képzetét keltő arcának ellentmondásossága már önmagában jelentéses. A magára vonzott, helyenként hisztérikus női princípium összességében még inkább érvényessé teszi ezt a bizarr figurát, annak ellenére, hogy néhány nőiesnek induló mozdulata a férfiúi nőiségnek csupán csak a mondandó egyszerű tisztaságát zavaró paródiája. Ezzel szemben Fenyves Márk színpadi lényének – Pálosit ellenpontozó – férfiassága, vagyis a nőiség ereje mellé letett férfierő ma nem született meg. Férfiasnak szánt mozdulatai, ezen belső maszkulinitás nélkül puszta gesztusok, zárójeles utalások. Így kettősük – a keleties zenei betétekkel, jelképekkel – nem nyerve általános érvényt, a keleti férfiszerelemre partikularizálódik anélkül, hogy ennek valódi mibenlétéről, jelentéséről mondandója lehetne. A színpadi figurák egymáshoz való viszonyának jelentésnélküliségén túl valódi szerzői, koreográfusi koncepciót sem tudtam felfedezni a darabban. Mintha az Öőt-ben nem létezne az a bizonyos és erős gondolat, érzés, amely az önmagában nagyobbrészt erőteljes, néha ironikus, néha érzéki, néha elégikus mozdulatsoroknak, test és arcgesztusoknak önmagukon túlmutató, fajsúlyozottabb jelentést tudhatna kölcsönözni.

Annál inkább ajánlanám az este másik koreográfiáját, az *Időtolvajokat, annak ellenére, hogy nem nézőbarát darab. Az angol cím – Matter of Time (Az Idő[kep 3512 r m] anyaga) – talán közelebb áll a megmutatandóhoz, míg a magyar cím a nézőközönség tűréshatárának kísértésére tett önironikus utalásként is értelmezhető.
Hucker Kata, Szelőczey Dóra és Dózsa Ákos mozog, táncol, beszél, énekel el egy egyéni mozdulatsorokból különféle összeállásokban egymáshoz montírozott együttmozgások sokféleségével létrejövő történettelen létezést. Két nő és egy férfi semmittevésének és szerelmi – vagy éppen szerelmietlen – kommunikációjának nemlineáris belső szerkezetét. Az egyes mozdulatsorokra való ráismerés sokszoros deja vu-jén túl Mándy Ildikó koreográfiája megérzékít valamit abból az archaikus létellent(nem)mondásból, ami a történéseink hétköznapi értelemben vett múlandó egyszerisége és a lételméleti öröktőlvalósága között fennáll. (Az Időről makogok, természetesen.) A személyes történések szétcsúsznak majd újra meg újra összeállnak, létrehozva a legkülönbözőbb, mégis azonos értékű – vagy akár értéktelenségű – történeteket, azt az érzést keltve, hogy a lehetséges világok egyike sem különb a többinél, az alkotók részéről elvágva a Leibniz és Voltaire közötti, a lehetséges világok legjobbikáról. folyó időtlen disputát.

Az Öőt-tel összevetve mindenképpen, de attól függetlenül is kiérleltebb, átgondoltabb munka az Időtolvajok, akkor is, ha a humor, irónia és kiszólások súlyaiban és kompozíciójában érződik benne némi esetlegesség.

Nánay István az ATP felvezetőjében azt írja, hogy “A megmérettetésről szólva kiemelendő, hogy nem díjakért folyó versenyről van szó, hanem a legnemesebb vállalkozásról, a nézők és a szakma előtti felelős bemutatkozásról: nézzétek, itt tartunk, erre felé tapogatózunk, mit szóltok hozzá.”. Mindebből a szakma egy hártyavékony szelete jelen volt, és vélhetően megindulhat valamiféle párbeszéd az alkotókkal (mint ahogy, elsősorban az Időtolvajok kapcsán már a tavaly decemberi bemutató után megindult), de egyelőre megmarad a nyugtalanító kérdés: hol vannak a nézők az idei ATP-ről?