STÚDIÓ `K` - AZ UTCÁN

2008-01-12 — interjú - színház — A szerző adatlapja: Török Ákos

Játék egy interjúval III.

Még felhörpölöm az igen jóféle kellékbor utolsó kortyait, vágyódón nézek vissza a Stúdió “K” belső tereinek színes melegébe, gondolatban elköszönök a Harlekin figurától, akiről kiderül, hogy inkább boszorkány… de egyszer csak ki kell lépnünk Fodor Tamással a Ráday utcai didergőbe.

[kep 3413 r m]- Ebben a kulturális-dotációs struktúrában hogyan tudtok ti megmaradni? Egyáltalán, fővárosiak vagytok vagy kerületiek? – kérdezem.
- Se fővárosiak, se kerületiek. Ők már nem mecénálnak. Annyiban tartozunk a kerülethez, hogy a támogatásunk egy tizenötöd részét adja, és azt a lehetőséget, hogy ezért a bérleményért nem piaci bért kell fizetnünk. Inkább szegény vidéki rokonai, mint intézménye vagyunk. Azt hittem, hogy a rendszerváltással megszűnik a tulajdon, olyan módon, hogy a kultúrának nem lesznek olyan intézményei, mint a művelődési házak, színházak. Nagyon erős azonban az intézményes kultúra lobbyja, és ha bármi éri őket, arra anyaoroszlánként reagálnak, és emiatt teljesen merev ez a struktúra. Közben felduzzadt a kultúra ún. alternatív része, és ez valóban alternatívát jelent, hiszen a benne munkálkodók nem az önkormányzatok fizetett alkalmazottai. Sőt, bizonyos szempontból mostohagyerekek. A mi helyzetünk egy kicsit más, mi szeretetteljesen vagyunk szegény rokonok, persze, és annyit kapunk, amennyit. Ezzel a támogatással én különben is bajban vagyok, mert azt gondolom, hogy nem illik teljesen a mecenatúrára hagyatkozni. Viszont, ahhoz hogy eltartsa a saját közönsége az előadásokat, ahhoz nagyon magasan kéne megállapítani a jegyárakat. Ez a közönség viszont erre nem lenne vevő, hiszen nem ahhoz a társadalmi réteghez tartozik, amelyik megengedheti magának a golf pályára járás izolációját. Ilyen szempontból nem elit. De elit abból a szempontból, hogy a hely befogadóképessége nem azért ilyen kicsi, mert nincs nagyobb hely. Én azt gondolom, hogy egy meghatározott csoport kisugárzása csak egy másik meghatározott csoporttal mérhető, és ez utóbbi, azt gondolom, az előbbinek a hétszerese. Magának a kisugárzó csoportnak az ideális létszáma pedig, ami a közvetlen kommunikációra lehetőséget ad, azt gondolom, hét fő.
- Ez összesen negyvenkilenc fő…
[kep 3421 l m]- Igen, nálunk ezért negyvenkilenc férőhely van. A tűzoltók, például azt mondják, hogy ötven fő alatt nem színház. A mecenatúra ezzel összefügg, mert ha nagyon erős a támogatás, akkor borzasztó nagy különbségek keletkeznek az egyes nézőre jutó dotációban, ami már társadalmi igazságtalanság is egyben. Nem bírja el az igazságérzetem azt, hogy itt van például a Zöld Kakadu, aminek egy előadása mondjuk, 180 000 forintba kerül, és ha hatvan néző van, akkor mindenkinek 3000 forintot, plusz az Áfá-t, vagyis összesen 3600 forintot kéne fizetnie egy jegyért. Akkor lenne önellátó az előadás. Márpedig 3600 forintot nem ad senki egy jegyért. Ha ezt 50 százalékban megtámogatja az állam, a kerület, a város, akkor még mindig 1800 forint lenne a jegyár, és nem 1200, mint most nálunk. És akkor felmerülhet a kérdés, hogy kit támogatunk a többiek pénzén? Ha szűkítgetjük a kört, végül oda jutunk, hogy Budapesten körülbelül 200 000 rendszeres színházlátogató van. Ezt a 200 000-t támogatja a többi. Itt valami mélységes igazságtalanság van. Ezt nem tudom elviselni, még ha haszonélvezője is vagyok.
[kep 3420 r m]Kérdő tekintetemre folytatja: – Két szempont miatt fogadható el mindez: akik ide eljönnek, azért valami módon mégiscsak hátrányos helyzetűek, mert diákok, vagy mert azon emberek közül valóak, akik nem tudják megteremteni a saját individuális, vagy a baráti körük kultúráját (házimozi, golf és tenisz, stb.), másrészt potenciális kultúra-közvetítői szerepben vannak mint művészek, pedagógusok, emberekkel foglakozó kismenedzserek, stb.. Így mégiscsak érdemes támogatni ezeket az előadásokat, mert bár kétségtelenül igazságtalan, de beruházásnak tekinthető valamilyen jövő irányába. Ráadásul most 180 000 forintról beszéltünk, de ennek az előadásnak – ahhoz, hogy megérje a benne résztvevőknek – 300 000 forintba kéne kerülnie. Ugyanis itt nálunk senki nincsen állásban. Egy alkalmazott van, egy takarítónő havi 30 000-ért, napi egy-két órás munkára. A többieknek kényszervállalkozóknak kell lenniük, és csak akkor kaphatnak pénzt, ha ténylegesen részt vesznek egy darabban., vagyis, ha valaki nincsen benne a következőben, akkor egyetlen forintja sincsen, nyáron pedig nincsen jövedelme. Összességében mélyen a segédmunkás alatt keresnek az itt dolgozók. Ha pedig máshol is elkezd munkát vállalni – mint ahogy kénytelen mindenki ezt tenni , akkor nehéz a társulatot összetartani, nehéz műhelymunkát végezni. 30 millió forintot kapunk a költségvetésből egy évre, ami éppen a szinten tartáshoz elég, és mivel ez öt éve ugyanennyi, ezzel már a tavaszi idény kétségessé válik. Mindez olyan takarékoskodás mellett, ami már a minőség rovására mehet: nincsen meg az üzemeltetési munkamegosztás, ami színházakban természetes kéne legyen, például nem tudunk gyorsan átöltözni egyik kosztümből a másikba, mert nincsen öltöztetőnk, nincsenek díszletezők, nem tudunk semmit sem raktározni. Emiatt félig amatőr módon megy itt minden. Én teljesen amatőr vagyok abban az értelemben, hogy Budapesten egy igazgatói fizetés nem kevés– nem beszélve mondjuk a Nemzeti Színház igazgatójáról, akinek a fizetése ténylegesen nagyságrendileg más -, nekem nulla forint. Miközben nem csak igazgatok, hanem adminisztrálok, tervezek, stb.. Én azt gondoltam ki magamnak, hogy a nyugdíjam az igazgatói fizetésem. Mint színész ugyanannyit veszek fel, mint a többiek: ugyanolyan eseti szerződésem van saját magammal. Csak így lehet valamit csinálni, de ez a teljes szociális létbizonytalanságot jelenti azok számára, akik ebben részt vesznek. Hogy a Zöld Kakaduban tizenhárman szerepelnek, az egy kicsit szociális dolog is volt. De a következő lehet, hogy négy szereplős lesz, és akkor a többiek mit csinálnak?!
A befogadott előadások is a finanszírozási nehézségekkel függnek össze?
- Nálunk nem nagyon vannak befogadott előadások. A befogadás azt jelenti, hogy az adott színháznak van külön kerete arra, hogy egy projektet készítsen, amely nagyon szűken biztosítja az egész előadást a megírástól a próbafolyamaton keresztül a kifizetésig. Ebben az évben a Philoktétész volt az első bemutatónk, ami befogadásként indult, de végezetül csak lehetőséget adtunk, de nem tudtunk adni pénzt hozzá. Pénzt a rendező szerzett, a színészek pedig megengedhették maguknak, mivel mindnyájan játszanak máshol is, hogy szinte amatőr feltételek mellett, kis pénzért dolgozzanak.
[kep 3412 r m]- Mindenki mondja, hogy mennyire nehéz, de mi lehetne a kiút?
- Nálunk – szemben a nyugati példákkal – a kultúra finanszírozása az intézményekre megy rá. Például a teljesen felesleges és értelmetlen Nemzeti Színházra, amire nincsen szükség. Arra olyankor van szükség, ha valamit ellensúlyozni kell, mint például a XIX. században, amikor nyelvet kellett teremteni és nem voltak színházak. Ma, amikor tele vagyunk színházakkal, teljesen értelmetlen ennyi állami nemzeti színházat fenntartani. Ráadásul, az egy nagy mellett a többi fuldoklik. Nincs szükség ekkora Művészetek Palotájára, presztízsberuházásokra. Minden politikai kurzus ujjlenyomatot szeretne hagyni a jövőben és őrült pénzeket költ el ilyenekre, miközben pusztul a már meglévők állaga. Nem azt mondom, hogy még többet kéne költeni, hanem meg kéne rázni ezt a struktúrát, amit örököltünk, és ami nőtt-nőtt, és ami, mint a kisgömböc el fog pukkadni.