LADJÁNSZKI MÁRTÁVAL

2007-12-23 — interjú - tánc — A szerző adatlapja: Török Ákos

Az L1 Táncművek kisebb előadó- és próbatermének fehér terében, a földön ülve-fekve, miközben mellettünk Varga Zsolt – majd később Jávorka Ádám – az aznap esti előadásra készül és csendesedik. Langyos meleg, csend és béke. Jó itt.

[kep 3364 r m]ZARTKOR.HU: (suttogva) Első benyomás alapján egyáltalán nem tűnsz vezető alkatnak. Visszahúzódó, csendes embernek látszol még a saját társaságodban is.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Csak a nagyon szűk baráti körömmel vagyok igazán közvetlen. Nem is törekszem rá, hogy mindenáron jópofi legyek, vagy a beszélgetés középpontja. De ez az utóbbi időszakban változik, mert mostanában sok emberrel dolgozom, és egyre többen vannak közel hozzám.

ZARTKOR.HU: (halkan, már nem suttogva) Mégiscsak te tartod össze ezt az egészet, koreografálsz. Hogyan tudod ezt megtenni ebből az attitűdből?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Nem vagyok én azért annyira csendes. Szerintem, eléggé pontosan tudom, mit akarok. Nem mindig tudom verbálisan megfogalmazni, mert amivel foglalkozom az olyan belső böfögés, úgy hívom. Ami ilyenkor feljön, az sokszor megfogalmazódik egy-két mondatban vagy naplófoszlányként, és a körül forgok, és azt keresem. És nem mindig tudom elmagyarázni, hogy most ezt azért kéne így csinálni, mert én úgy érzem, hogy izé…, hanem csak érzek valamit, és azok az emberek, akik hozzám csatlakoznak, és dolgoznak velem, azok is érzik, hogy belül én valamit nagyon koncentráltan és erősen tudok, és azt képes vagyok koordinálni is. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne lennének bizonytalan periódusok, amikor az ember azt éli meg, hogy nem tud az egyről a kettőre továbblépni, de ez hozzátartozik ehhez az érési folyamathoz. Én egy elég keménykezű ember vagyok ilyen szempontból. Megkövetelek sok mindent, alapos vagyok. Sokszor az agyára megyek valakinek, hogy “Jó, ez most jó volt, de ha a kisujjad így állna, akkor az még jobb lenne.”

ZARTKOR.HU: Említetted múltkor, hogy azért nem olvasol kritikát, mert valami ócskát olvastál nem régen.

[kep 2420 l m]LADJÁNSZKI MÁRTA: Egymás után két olyan kritikát, vagy beszámoló került a kezembe, ami sem el nem utasított, se kedvet nem csinált ahhoz, hogy – bár neki más véleménye van, mégis – megnézzem az előadást. Közben meg írt-írt dolgokat, hogy ki honnan hova ment – ami igazából, szerintem, nem kritika, csak leírás -, és a végső konklúzióval elmosta az egészet, mondván, hogy nem értett belőle semmit. Ilyenkor egyébként meg lehet engem kérdezni. Ha tudom, hogy írnom kell valamiről, és segítségre van szükségem, mert nem értem, akkor elbeszélgethetünk még akkor is, ha lehetséges, hogy nem jutunk semmire sem… És megvisel, persze. Minden előadó-művészettel foglalkozó ember érzékeny arra, amit csinál. Különösen így van ez velem egy bemutató után, amikor még nem is tudom, mi történt. Kész van, egész, de még nem látom át, hogy mi az. Ha le kéne írnom, hogy mit akartam ezzel kifejezni, azt nehéz lenne. Majd egy év múlva talán.

ZARTKOR.HU: Látod annak a fajta kritikaírásnak értelmét, ami valamiféle kommunikáció próbál lenni az alkotó és a közönséget reprezentáló cikkíró között? Képes elgondolkodtatni, vagy átértékelni a munkádat egy ilyen külső szem?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Még a Kompániás korszakomban született egy írás rólunk és az akkor már szétesőben lévő csapatról, és a Péter Márta valamiféle összegzést írt rólunk. Anélkül, hogy bármit is tudott volna rólunk. Azt éreztem, hogy én ezzel a nővel életemben nem találkoztam, és totálisan látja, hogy mi történik belül a társulatban. Megnyugtató volt, hogy végre van egy ember, aki nem csak felületes módon … Én valami ilyesmire vágynék. Azt nem szeretem, amikor valaki azt hiszi magáról, hogy tudja, mi a jó és a rossz, és azt leírja, mert azt gondolom, minden út jó.

ZARTKOR.HU: Hallgatsz bármilyen külső visszajelzésre?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Hát, a negatív kritikákat, őszintén, nem szeretem.

ZARTKOR.HU: Most nem csak a sajtóra gondolok.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Értem. A csapaton belül is nagyon nehezen dolgozom fel azokat. De ez nem baj, azt hiszem. Ember vagyok.

ZARTKOR.HU: Ilyenkor változtatsz esetleg?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Ez ilyenkor valószínűleg érik bennem, és gondolkodok rajta, ha kapok visszajelzést. Az ajnározást sem szeretem. A legjobb, talán az, ha nem tud valaki mit mondani, de látom, hogy valami megérintette, hogy valamit most hazavisz.

ZARTKOR.HU: A megértésről beszéltél, és a Lankadó extázis című koreográfiad kapcsán mondta nekem egy a táncszínházi nyelvben járatos, és a szakújságírásban elismert kritikus, hogy egyáltalán nem értette a darabot. Mondtam neki, hogy miért nem kérdezed meg a Mártát? Mire azt mondta, hogy megkérdezett téged, de te sem tudod.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Ki volt ez?

ZARTKOR.HU: Nem mondom meg. (természetesen nevetés)

[kep 3365 r m]LADJÁNSZKI MÁRTA: Én sosem tanultam alkotni. Nem tudom, hogy koreográfus vagyok-e. Rendező semmiképpen nem vagyok, koreográfus esetleg. De úgy érzem, hogy amihez nyúlok az őszinte és tiszta tud lenni. És egyenlőre nekem ez elég. Arra pedig marhára büszke vagyok, hogy ösztönös vagyok. Szerintem sokkal több ez, mintha pontosan tudnám, hogy mi micsoda, és hogy valamiféle szabályok szerint én most helyesen cselekszem, amikor ezt vagy azt teszem…, még ha mindig lesznek is, akik nem értik, amit csinálok. Ezt igazából nem is érteni kell. Annak örülnék, hogy amikor valaki megnézi egy darabomat, akkor ne teóriákat próbáljon meg összegyúrni, hanem, hogy tudjak annyi időt adni a nézőnek, hogy rá tudjon hangolódni arra az estére, és kapjon olyan emlékezetes képeket, vagy olyan érzelmi behatásokat, amiről az ő saját múltja, jelene vagy jövője jut eszébe. És ez már az ő története lesz. Ha ezt valaki nem engedi meg és minden áron valami racionálisan leírhatót keres, annak problémája lesz, mert nem így készítem a darabjaimat.

ZARTKOR.HU: A szavakkal azért van kapcsolata több darabodnak is. A Lankadó extázis is valami kisebb szövegből született. Ez saját szöveg volt?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Igen, volt egy olyan periódusa az életemnek, amikor nagyon sokat vetettem papírra szavakat. Talán ez a helyes kifejezés, mert nem gondolom magamat sem írónak, sem semmi ehhez hasonlónak. Ebből mára csak annyi maradt, hogy az adott darabhoz írok néhány sort, ami kíséri az előadást, vagy esetleg elindít bennem egy folyamatot. Nekem minden darabom valami módon a magánéletemből táplálkozik, de ezt nem szoktam egyértelműen levetíteni a darabra. Valami beindít, és azt tovább futtatom.

ZARTKOR.HU: Furcsa dolog ez: a mozgás szavak nélkül és a szavak mozgás nélkül …

LADJÁNSZKI MÁRTA: Szokták mondani, hogy aki táncol, az azért táncol, hogy ne kelljen beszélnie. Ebben az a paradoxon számomra, hogy olyan világban élünk, hogy nekem pályázatot kell írnom minden egyes előadáshoz, és meg kell tudnom fogalmazni egy évre előre, hogy mit akarok csinálni. Amikor általában nem így működök. Megpróbálok én valami racionálist leírni ilyenkor, de néha nagyon nehéz. Mostanság például csak annyit tudok, hogy az életem abban a mederben folyik, hogy szeretnék minél több emberrel kapcsolatba kerülni. Ez a szólók után egy új forma, ami nem csak egy darabra fog szólni, hanem egy több éves terv, amiben azt próbálom kialakítani, hogy amit én tudok, hogyan adjam át az alkotótársaknak, és amiket ő tud, de nem tudja, hogy tud, hogy veszem ki belőle. Ez azt jelenti, hogy most három évig minden egyes nagyobb lélegzetvételű, csoportos darab esetében ezt leírhatom a pályázatba. Hogy még mindig ebben a periódusban vagyok. Azt persze megértem, hogy a kurátor nem tudja, mit mondjon erre. Ha három éves tervet kéne letenni az asztalra, bizonyosan ez lenne a fő célom: szeretnék emberekkel dolgozni, és azt kutatni, ez hogy történik.

ZARTKOR.HU: Tart még az a lehangolódott állapot, amire a Lankadó extázis címében és felvezető szövegében is utalsz?

[kep 3366 l m]LADJÁNSZKI MÁRTA: Most nem vagyok lehangolt. Az a darab, amit most Jávorka Ádámmal és Varga Zsolttal csináltunk (Silent witnesses) egy szerelem-darab, és nagyon szeretem. Remélem, még sokáig kitart. Pesszimista most nem vagyok, de azt azért nem lehet mondani, hogy hiszek a (kultúrpolitikai, művelődés-ügyi) rendszerben. Azt szokták rám a kurátorok között viccesen mondani, hogy nagyon kitartó vagyok. De hát mitől ne tartanék ki? Hiszek abban, amit csinálok, és azt is hiszem, hogy jól csinálom. Persze, elfogadom, ha sokaknak más az ízlése, vagy valamiféle – nem tudom miféle – mérce alapján mást jobbnak gondol, attól még sokan szeretik, amit csinálok. És, bár itthon nem hívnak fesztiválokra, de külföldön igen.

ZARTKOR.HU: Szerinted, miért nem?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Nem tudom. Vagy valami olyasmi miatt, amiről nem tudok, vagy nem elég eladható számukra, amit csinálok.

ZARTKOR.HU: És az Őszi Fesztivál?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Azt a Fringe-en nyertem a MONOtone-nal. Valószínűleg, azt gondolták, hogy nagyon nagy baklövésbe nem futnak, ha nekem adják ezt a díjat, hogy csináljak egy új darabot.

ZARTKOR.HU: A Millenáris Padlásán láttam a Zajos séta című darabodat. Nagyon szerettem, de valahogy mégiscsak ez az egyetlen előadás, amihez semmit sem írtam a színházi naplómba.

[kep 3367 r m]LADJÁNSZKI MÁRTA: Tavaly nyáron volt egy hosszúra nyúlt próbaidőszak, ahol sorra érkeztek emberek, és ezekből a találkozásokból, hatásokból több darab is született: a MONOtone, a Lankadó extázis és a Sisterhood, amit itthon még nem mutattam be. És a Zajos séta is ilyen. Akik nézik, azokat valamiféle meditatív hangulatba keríti. Ebben a zajos világban, ahol élünk, jó dolog egy órát úgy eltölteni, hogy nem jut eszünkbe semmi praktikus teendő és aktuális probléma, hanem csak úgy megyünk ezzel a négy emberrel. Másrészt, ők annyira szépek együtt, annyira harmonikusan vannak jelen, és minden görcsös odafordulás nélkül érzik egymást. Nekem nagyon fontos, hogy valakik tudnak így együtt lenni.

ZARTKOR.HU: Nekem a Lankadó extázis végi egymásra találás folytatásának tűnt a Zajos séta együttléte.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Na, most elmondom, hogy folytatjuk ezt a mai kis triónkban (Silent witnesses) ezt az együtt levést. Úgy látszik, ez érdekel most engem. Annak idején, amikor felfigyeltek rám, nagyon extrémnek mondtak a miatt, ahogy bántam a testemmel, ahogy kitettem magam a színpadra. Nagyon erősnek ítélték a szólisztikus darabjaimat. És persze, ahogy minden alkotó, én is változtam, mások kezdtek el érdekelni. De azt érzem, hogy olyan emberek is, akik döntési pozícióban vannak, vagy olyan szakírók, akiknek súllyal esik latba a véleménye, azt mondják, hogy “jaj, az milyen érdekes volt, miért nem folytatom azt?” De ezt nem bánom. Én egy magam által foglalkoztatott alkotó és előadó vagyok. Van feladatom elég, alig van szabad hely a noteszomban. Nagyon sokat dolgozom. Nem tudom, milyen lenne, ha felkapott művész lennék?! Lehet, hogy több pénzem lenne, és jobban lógatnám a lábamat. Lehet, nem tudom…, de én ilyen munkacentrikus vagyok. Nagyon szeretek dolgozni.

ZARTKOR.HU: Sok koreográfus előadásról előadásra cserélgeti a táncosokat egy koreográfián belül is…

LADJÁNSZKI MÁRTA: Ezek a cserék jó esetben sérülések, vagy “oldd meg!”-helyzetek. Rossz esetben, tényleg az történik, hogy kiveszik ezt az embert, betesznek egy másikat.

ZARTKOR.HU: . Nálad elképzelhető a Lankadó extázis például Hód Adrienn vagy éppen Szász Dani nélkül?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Nem tudom elképzelni, mert azokkal az emberekkel alakult ki a mozgásfolyamat. A Displacement című darabom volt az első, amikor picit kiengedtem a kezemből a koreografálást. Ez azt jelenti, hogy improvizáltattam őket és kiszurkáltam azokat a momentumokat, ami nekem izgalmasabbnak tűnik, és aztán a kompozíciójában már az én gondolkodásmódom, az a kis sakkozásom érvényesült. Ez volt a Lankadó extázisban is. Nélkülük nem ugyanaz a darab jött volna létre. Persze, mindennek van egy praktikus, szervezési háttere is: ki mikor ér rá. Nyílván az az érdekem, hogy azok az emberek adják elő, akikkel csináltuk a darabot.

ZARTKOR.HU: Meg tudsz élni ebből a munkából, vagy kellenek külön bevételek?

[kep 3368 l m]LADJÁNSZKI MÁRTA: Ha külföldre hívnak olyan helyre, akkor abból tudok egy új darabot csinálni, vagy legalábbis kipótolom az itthoni támogatást. De az a rossz, hogy tervezni már nem tudok. Több évre előre nézni, hogy majd lesz egy lakásom, meg egy kocsim, az nekem ismeretlen fogalom. Ha bármi beüt – sérülés, betegség – nem tudom ezt az életet folytatni. A mai világban átgondoltabban kéne élni, de én is csak sodródom az eseményeimmel.

ZARTKOR.HU: Gondolkodsz saját családban?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Gondolkodom, persze …gondolkodom… igen, most még csak gondolkodom. Harmincharmadik életévemet betöltöttem, és az a bizonyos óra ketyeg, és idegesít, hogy ketyeg…, mert nő vagyok, és szeretnék gyermekeket. Szeretnék egy jó férjet. Családot szeretnék, de nem szeretném, hogy egoizmusból szeressem ezeket, és még hajlamos vagyok arra, hogy azért szeressek gyereket, mert majd ha megöregszem, akkor az milyen jó lesz. Szabadabb vagyok a munkámban, a magánéletemben tartózkodóbb létet folytatok. A munkámban viszont szeretek mindent megengedni magamnak. Ha ki akarom próbálni, hogy milyen kiabálni, vagy szuszogni, vagy futkozni öt percen keresztül a színpadon, akkor ezt megteszem. Muszáj ezeket az embernek… normálisan, ha kimegyek a civil életbe, van egy másik kabátom, vagy mi, és abban vagyok. De az alkotásban szeretem, hogy bármihez lehessen nyúlni.

ZARTKOR.HU: Amikor a Lankadó extázist láttam, végig azt éltem meg, hogy nektek nagyon jó lehetett próbálni.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Remélem minden előadótársam úgy érezte, hogy kapott valamilyen fontos dolgot, feladatot az előadásban. Másrészt nagyon azon voltam, hogy ez a közösség, amiben voltak, az egy erős közösség legyen. Ne billenjen ki senki belőle. Ezért nincsenek kimenetelek, és aki nem mozog az is ül, és figyeli a másikat, mint egy néző.

ZARTKOR.HU: A test és a meztelenség nálad valamiféle teljességgel tűnik összefüggni. Egy helyen a tökéletlenség tökéletességének nevezed mindezt.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Igen, igyekszem abban hinni, hogy akár táncosról legyen szó, akár egy utcán sétálgató emberről, ő azért néz ki úgy, mert úgy kell kinéznie. Meg valahogy azt is érzem, hogy ha vékony csontú lennék, akkor lehet, hogy hű, milyen alakom lenne a mai etalonhoz mennyivel jobban passzolnék, de akkor nem tudnék egy csomó minden mást, amit viszont ez a test, amiben vagyok, tud.

ZARTKOR.HU: Ezzel szemben, amikor a szexus megjelenik a munkáidban, az mindig egyfajta hiányra utal. Egy tátongás, valamire-várás.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Én inkább az intimitást hiányolom a világban. Azt az őszinte, tiszta intimitást. Nekem inkább káosz van ebben. Zavarodottság és túlzások. És közben nem értékeljük azt a pillanatot, amikor csak úgy vagyunk egymás mellett.

ZARTKOR.HU: És azt gondolod, hogy az a fajta intimitás, amit megmutatsz, az a nézőkben is jó irányú változásokat indíthat el?

[kep 3369 r m]LADJÁNSZKI MÁRTA: Ha nem így gondolnám, nem csinálnék ilyen darabokat. De az biztos, hogy nem azt akarom ezekkel mondani a nézőknek, hogy “Látod, hogy ez nincs?!”. Amit szeretnék, az teremteni egy olyan hangulatú együttlétet, amire ha nyitott az a néző, aki beül a darabra, és hagyja magát megérinteni, akkor talán elgondolkodik. És aztán ez vagy segít valamit neki, és azt gondolja, hogy ez tényleg egy érték, amire érdemes figyelnie, vagy továbbmegy, de megmutatni mindenképpen fontosnak tartom.

ZARTKOR.HU: A Majdnem 3 című darabodnál és a Zajos sétánál nagyon jó volt a békétekben, ebben az intim jóságban részt venni nézőként is, a Lankadó extázisban viszont nagyon haragudtam rátok, mert a felvezető szövegben többet ígértetek, mint ami aztán történt. Bennem hiány maradt.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Nem voltál egyedül, több táncosom is ezt mondta, hogy csak megy a darab, de nem éri el a csúcspontot. Érdekes volt a próbákon, hogy mindenki állandóan betegeskedett, és végül oda jutottunk, hogy ez valószínűleg azért van, mert hiába húz maga a a darab egy ívet, benne az emberek mégiscsak azt kell csinálják, hogy van egy határ, egy kis rész, ami nem cseng le, mert aztán valaki más folytatja. A darab maga, azt gondolom, mégiscsak célbaér, mégiscsak megtörténik valamiféle katarzis. Nem valami extatikus, de valami olyan, ami átmos. Nekem az ölelkezések a végén ilyen. Valaki mondta egy főpróba után, hogy ő olyan szívesen bement volna együtt gurulni. Mindig cserélődnek az emberek, a párok, két ember nem megy kétszer ugyanazon a folyosón. Ez nekem maga az élet, ahogy összesodor minket és összekuszálódnak a fonalaink.

ZARTKOR.HU: Aki látta ezt a jelenetet nem hiszem, hogy bármiféle magyarázatot igényelne, annyira önmagáért beszél.

LADJÁNSZKI MÁRTA: De azért, mégis mérges voltál ránk.

ZARTKOR.HU: Azért voltam mérges, mert én kimaradtam ebből, noha a felvezetőben azt ígérted, hogy aki hozza a testét, lelkét, az … És én ott ülök, vittem a testem, a lelkem és kint maradtam.

LADJÁNSZKI MÁRTA: (nevetve) Legközelebb valami interaktív dolgot fogok kitalálni, megígérem.

ZARTKOR.HU: Az új darab, a Silent witnesses, aminek tegnap volt a bemutatója készen van?

LADJÁNSZKI MÁRTA: (bólogat)

ZARTKOR.HU: Tényleg, te változtatsz egy darabon bemutató után?

LADJÁNSZKI MÁRTA: (fejét rázza) Nem, nem. Én ilyen első verziós vagyok, azt szoktam mondani. Ha mások darabjában előadóként dolgozom, akkor is megőrülök, ha úgy néz ki, hogy minden oké, és egy hét múlva változás van benne. Én ragaszkodom ahhoz, amibe elsőre beleszerettem. Technikailag csiszolgatjuk, persze, de olyan nagyon nagy változásokat nem szoktam elkövetni bemutató után. Csak akkor, ha például más térbe kerül a darab.

ZARTKOR.HU: Ti magatok változtok előadásról előadásra? (rosszkor rosszul feltett rossz kérdés)

[kep 3370 l m]LADJÁNSZKI MÁRTA: Érzelmileg? Biztos, hogy így van. A viszonyrendszerünk más, másképp jövünk ide be a terembe. Persze, előtte is töltünk együtt kis időt, amikor finoman feltérképezzük egymást és önmagunkat is, hogy milyen helyzetben vagyok ma, és mi esik jól és mi esik kevésbé jól. Hogy finoman fogja-e meg a kezemet, vagy kapaszkodik bele. Ha ezt meg merjük engedni magunknak, ami nagyon jó, akkor nem kell leülni és órákig beszélgetni, hogy most rossz napom van, vagy ez meg ez történt, hanem valahogy így önmagától elrendeződik a dolog. Biztos, hogy más dolog érint meg ebben a pillanatban, mint a tegnapiban. Tegnap például bejött egy olyan marha nagy esésünk, ami nem volt tervezve, de teljesen ült az egészben. Nagyon hiteles volt, és onnantól beindult az egész és nagyon elkezdtünk figyelni egymásra. Ilyen is történik, élő dolog, tehát muszáj néha rosszul lépni… (nem jön a kérdés) De hát, persze az a cél, hogy minél tökéletesebben megvalósítsuk azt, amit szeretnénk csinálni…(most sem jön a kérdés) és, hát ehhez az én szemem a kiindulópont. Én írom a jegyzeteket és mondom el, hogy itt most kicsit így, most kicsit úgy… (és most is késik)

ZARTKOR.HU: (elköszönés helyett) A zene improvizatív a Silent witnesses-ben?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Ha improvizációról beszélünk, akkor arra gondolok, hogy valami nagyon szabad, nagyon kötetlen, és azért ez a darab nem ilyen. Csak annyira, mint, mondjuk a Zajos sétában. Ott is van egy szerkezet, a Zsoltnak (Varga Zsolt) ott is sok kütyüje van, és már jöttek új szerzemények. Most, például kirendeztem az összes új szerzeményt, mert azt éreztem, hogy az már oda nem kell, az már sok. Ott is improvizál a Zsolt meg a Kálmán Feri, ha emlékszel, ott is középen van egy nagy gomolygás és aztán a Feri a kolompokkal eltávozik. Annyiban improvizáció, hogy rájuk van bízva, de már tudják azt, hogy itt egy felpörgősebb dolgot keresünk, aztán annak van egy lenyugvása, és aztán van a Ferinek az az eltávozása, ahol neki csak a csörgős dolgokat lehet vinni, mert a többi szerszám kell majd még a zenéléshez. A Silent witnesses-ben is meg van, hogy én mikor játszom, hogy melyik három hangot fújom … (itt kéne kérdezni) Van melódiánk … írt a Zsolt egyet, amit akkor játszik, amikor duettezünk Ádámmal, de azt ő szabadon kezeli. Van egy melódia, amin kitüremkedik, és beljebb, foszlányokként, vagy egész hömpölyög, és Zsoltra van bízva, hogy ő miként érzékeli az eseményeket. Van egy másik zenei blokk, ami úgy fix, hogy megvan a motívum, de azt ők bátrabban kezelhetik. (szünet) Nem egy lekottázott valami…(szünet, aztán csendesen) Játszanak… (szünet, majd még csendesebben) Vagy játszunk.(alig hallhatóan)

ZARTKOR.HU: (elfáradtan) Én elfáradtam kicsit. Te?

LADJÁNSZKI MÁRTA: Igen, látom. Nekem, pedig lassan muszáj lesz elkezdeni készülni az esti előadásra.

ZARTKOR.HU: Köszönöm.

LADJÁNSZKI MÁRTA: Én is köszönöm.

Az utolsó két kérdés helyett azt az öt percet, talán csendben kellett volna tölteni. Nem kérdezni, csak úgy lenni hármójuk közös nyugalmában. Napokig kitartott ez a béke.