3356 r m]Az igazat megvallva nem volt ma fesztiválhangulatom, de hát ki kellett villamosoznom az EuroParkon túlra a SÍN-be, ma kezdődött a Gesztus. Reggel a suliban, jegyzetelés helyett a Budapest- térképemet bújtam, és nagy nehezen sikerült kitalálnom, hogy juthatok el leghamarabb a Lenkei utcába. Ötvenes villamossal, aminek a teljes menetideje egy óra. Húha. Ráadásul az is kiderült, hogy ebből a villamosból negyed tizenegy körül megy el az utolsó a Határ út felé, utána már éjszakaizni kell, nagy volt az örömöm. Mindegy, majd kárpótol a fesztiválhangulat, gondoltam. Hogy az milyen? Azt nem lehet megfogalmazni, de felesleges is, mert úgyis tudod. Hogy mi kell hozzá? Tutira kellenek hozzá pl. emberek. Emberek, többes számban, nagyon többes számban, jó sok ember. Rengeteg ember. A SÍN-be nézőként én érkeztem először. Még takarítottak, a világítást rakták össze, a helyszín felé piros nyilakkal igazító táblákat cipelték ki az utcára, ruhatári bilétákat eszkábáltak (Eszkábáltak! Na jó, egy papírdarabra kétszer ráírtak egy számot, és a papírdarabot a két szám között eltépték). Mindezt a megnyitó előtt fél órával. De ez nem zavart, jóval inkább az, hogy rajtam kívül mindenki szervező, vagy fellépő volt. Még mindig a megnyitó előtt fél órával. Vagyis… mégsem lehetett egy embernek megnyitni a fesztivált, úgyhogy vártunk, amíg megérkeztek még néhányan, és úgy húsz embernek talán, jó nagy csúszással, megvolt a megnyitó. Nem az a hagyományos fajta, szerencsére. Csak egy kis beszéd, aztán egy táncelőadás, egy fiú, és egy lány duója. Ha igen szakszerű akarok lenni: “térspecifikus táncperformansz”. Térspecifikus pedig azért volt, mert a lány a produkció elején úgy tett, mintha a kiállított Krizsán Zoltán- festményeket nézné. Szerintem a térspecifikussághoz ennél egy kicsit több kellett volna, de legalább elindult végre a banzáj! Meg mellesleg nem is rosszul, mert attól, hogy nem volt térspecifikus, még lehetett élvezetes, ami történt. És lett is. Miközben Schnetz Johannát, és Dobi Andrást néztem, elsősorban azon gondolkodtam, hogy vajon ők ketten a színpadon túl egy pár-e. Hogy lehet-e ilyen szintű érzékiség két ember mozdulataiban, amikor egymással, egymásnak táncolnak, ha az a két ember nem vágyik egymásra ténylegesen is? Nagy élmény volt ennyire összhangban, egymásra hangolódva látni őket. Aztán jött egy szünet, majd a Krizsán- kiállítás megnyitója, szerencsére ez sem az a hagyományos, pátoszos fajta. Addigra persze már tízszer végignéztem a képeket, mert ha valami, hát idő, az volt, bőven. Ezek a festmények nem elsősorban önmagukban tetszettek, jóval inkább annak látványa fogott meg, hogy egy óriási, gyár-szerű térben látom őket. Ezt a tényt rengetegszer volt alkalmam megállapítani mind aznap, mind a későbbi napokon, mert a Gesztuson (különösen az első napokban) tényleg, igazán volt időm mindenre. Na, nem ez a fesztiválhangulat. Nem ez a lassúság, de különösen nem ez a rengeteg holt idő. Az első nap volt még egy táncelőadás, amiből elsősorban az maradt meg, hogy másfél órás csúszással kezdődött el, és hogy abban a másfél órában végigolvastam a decemberi Színház összes kritikáját. Mert az már nem volt szellemi kihívás, hogy melyik Krizsán- kép melyik mellett van, meg hogy hány radiátor van összefestékezve, és mennyi nem. Aznap éppen hogy elértem az utolsó villamost, és el sem tudtam képzelni, hogy (ti. milyen motivációtól vezérelve) fogok legközelebb visszajönni.

2
Az a legközelebb egy nap kihagyással a fesztivál harmadik napja volt. A lelkesedés teljes hiányában, kissé duzzogva érkeztem meg, már előre meg voltam sértődve mindenkire a sok várakozásért. Vagyis érkeztünk meg, mert ezúttal szerkesztő kollégám is velem tartott; eggyel több ember, legalább. Most már rutinos voltam mind odafelé (hetedik megálló, CBA után), mind a helyszínen (ruhatár itt, “büfé” ott), és ez jó érzés volt, ez a fajta otthonosság-érzés imponált, imponáltam saját magamnak. A büfé kikívánkozik a zárójelből, mert azt igazán ezen a második napon fedeztem fel magamnak, és akkor is kollégámnak hála, aki meghívott teára. A vizet rezsón (ha minden jól megy, ez a neve; a lényeg, hogy), egy olyan jó kis régi szerkentyűn melegítették lábosban. Szóval, ittuk a teát a műanyagpohárból, és, csak nem? Végignéztük a Krizsán- festményeket. A hét órára kitűzött performansz, a Finita La Commedia előadása legalább egy órás csúszással kezdődött. A startig humorizáltunk ezerrel, meg meginterjúvoltuk (na jó, nem én voltam) O. Caruso-t, hogy mégis, mit keresett állandó alkotótársa, a táncos Fehér Ferenc a Csillag születik-ben. Maga a performansz? Szokatlan volt, nem volt váza, de, azt hiszem, ha jól értettem, valami ilyesmi is akart lenni a lényege: úgymond leszoktatni a nézőt arról, hogy a színpadra úgy tekintsen, mint ahol feltétlenül egymásra épülő, egymást logikusan követő dolgok zajlanak. Meg hogy úgy egyáltalán, dolgok zajlanak. Az ötlet tetszik, és elgondolkodtat, de beérem a gondolkodással, és szívesebben maradok a továbbiakban az olyan színpadoknál, amelyeken történik is valami. Jó, beérem azzal is, ha történni igyekszik. Ez a nap nekem itt csak ennyiből állt. A teázgatós- festménynézegetős része kezdett közelíteni ahhoz, amit (el)vártam, meg egy kicsit több ember is volt már, úgyhogy ezúttal valamivel könnyebb volt elképzelnem, hogy másnap újra visszajövök.

3
De a Mikulás közbeszólt. A finn Mikulás. Merthogy itt járt Budapesten, személyesen. Én pedig nem olyan régen jártam oviba, úgyhogy látnom kellett, amint találkozik magyar kollégájával, és krampuszok kíséretében végigvonul a vörös szőnyegen, hogy meggyújtsa az óriási karácsonyfa fényeit. Meg úgy tudtam, van ingyen pálinka. Finn Mikulás kipipálva, le is fényképezkedtem vele, az ingyen pálinkának 600 forint volt pohara, úgyhogy elkezdtem úgy tenni, mint akit mindössze az üvegek cirádás díszei nyűgöznek le; és sorbaállás a forralt borosnál. Másnap már tényleg mentem a Gesztusra újra, és egyébként ott is járt a Mikulás, mert a rezsó szerepét átvette a teavízforraló kütyü. Igen, tea megint volt, a Krizsán- képeket ezúttal kihagytam. Biztos, mert péntek volt, de soha nem látott tömegek lepték el a helyet. A programok pedig: három rövid táncelőadás, egy hosszabb; és, amit a leginkább élveztem, egy felolvasás-beszélgetés Kiss Noémivel, és Bódis Krisztával. Egy színésznő felolvasott egy- egy novellát tőlük, aztán elkezdtek beszélgetni. Nem igazán a felolvasott szövegekről, sőt, egyáltalán nem a felolvasott szövegekről; inkább irodalompolitikáról. A női irodalomról. Meg az alkotásról, mint szabadságról, és így emberi jogi kérdésről (sic!). Eszembe jutott egyik kedvenc csoporttársam, akiről biztosan tudom, hogy – hozzám hasonlóan – odáig lett volna ettől az elitizmustól fényévekre álló művészetdefiniálástól. Ez a téma a fesztiválhoz, magához nagyon passzolt egyébként: ha lehet táncolni, meg kiállítani egy gyár-szerű térben, akkor lehet írni, és lehet azt megjelentetni is, akárkinek, akármiért. De elsősorban azért, mert a jó, és a rossz, az értékes, és az értéktelen, hát, minimum kérdéses, hogy létező fogalmak-e egyáltalán. Ez a fajta “forradalmi” szemléletmód jól állt a Gesztusnak, vagy azt is mondhatnám, ez a beszélgetés mindenképpen rajta van a fesztivál képzeletbeli címerén. Ennek a napnak köszönhetően kezdtem igazán jól érezni magam. Hát igen, ahogy az már lenni szokott: közeledett a vége, egyre jobban ragaszkodtam hozzá. Még volt egy szombat, meg egy vasárnap, de ezek közül én csak az előbbi programjain vettem részt, úgyhogy akkor pár szót a fináléról is.

4
A finálém három táncelőadásból, és egy ún. versperformanszból állt. Kezdődött az utóbbival. Cím: Akarsz- e…?, előadók: Szauter Dominika, és Jankovics Anna, egyéb tudnivaló: csak 18 éven felülieknek ajánlott előadás, mely megnyerte a Kaleidoszkóp Versfesztivál performansz kategóriájának fődíját. Nagyszerű előadás volt, az előző napi beszélgetés mellett számomra a fesztivál csúcspontja. Egyszerű, de nagyon hatásosan felhasznált ötletek; két lenyűgöző előadó. Színésznők? Nem tudom, papír szerint kicsodák- micsodák, de nekem a színjátszás valami olyasmi, amit itt ők ketten csináltak. Két teljesen eltérő karakter: mások külsőségekben (az egyikük alacsony, és duci; a másikuk magas, és vékony); mások abban, ahogy szöveget mondanak, nem is egyszerűen mások; mert egymás ellenpontjai. És mégis, egész végig nem pusztán összhangban vannak, hanem kiegészítik egymást. Ez után a nagyon jól összerakott, és átgondolt előadás után három táncdarabot láttam még. Az egyikből (Ujszászi Dorottya, és Baranya Dávid Egy test, két lélek című duójából) csak a jelmez maradt meg bennem, a kék, és piros anyagok, és itt is az összhang, ezúttal a két táncos jelmezében. Meg a felismerés, hogy a jelmez nem csak egy anyagdarab, hanem beépíthető magába az táncelőadásba, és ezzel “puszta” eszköz helyett tulajdonképpeni kellékké tehető. A Matthew Hawkins által koreografált; és a koreográfus, valamint a több, mint 80 éves Diana Payne-Myers által előadott kettőst már alig- alig tudtam befogadni, annyira telítődtem addigra tánccal, képekkel, benyomásokkal, érzésekkel. Az utána következő Juhász Kata- koreográfiának két érdekessége volt, az egyik az élő zenekíséret: hárfán játszott Polónyi Ágnes. A hárfa finom (kifinomult) hangja nagyon érdekesen hatott a rideg, monumentális térben. A másik érdekesség, hogy az előadás végre ki-, illetve felhasználta a tér jellegzetességeit. Bár nem állította magáról, de tényleg térspecifikus volt: a táncosok a terem oldalsó falán lévő vaslépcsőkről jöttek le, vagy éppen magukon a lépcsőkön is táncoltak. Megtapsoltam őket, aztán irány a villamos. Nekem most ennyi volt a Gesztus. Azaz dehogy! Majd’ elfelejtkeztem Ákosról, a jegyárus fiúról. Tibeti- japán szakra járt. Izgalmas figura lehet, mint a fesztivál, amire a jegyeket adta el.