HORVÁTH ZSÓFIA KÉT KOREOGRÁFIÁJÁRÓL

2006-07-16 — kritika (-) - tánc — A szerző adatlapja: Zolnai Zsófia

Rég volt, amikor kislányként tágra nyílt szemekkel csodáltam a délutáni néptánc szakkörre siető bokapántos-cipős lányok suhogó alsószoknyáit, különleges hajfonatait, pántlikás-szalagos-csipkés ruháit. Horváth Zsófia lassan huszonhetedik éve pörög-forog a népzene dallamára, s öt éve készíti a magyar és cigány folklór ihlette koreográfiáit.

Novák Ferenc tanítványaként, és a világszerte híres Honvéd Táncszínház tagjaként bátran építkezik néptánc mozgáskincséből, újszerű, érzelemgazdag táncstílust teremtve, melyben a cigány, az indiai népi tánc balett-elemekkel, rafinált mozdulatokkal ötvöződik.

Az Éji zápor a bizonytalan férfi – magabiztos nő kezdeti szcénái után stílusosan egy szomorú, esős délutánnal indít, mikor a világot jobb bentről szemlélni, az ablak mögül, az eső kopogásától elálmosítva-elandalítva, a lila fényben.
[kep 645 l m]Lila orchideák helyett lila rács-kerítés, lila székek dobnak még az amúgy is kesernyés hangulaton: az eső egyre esik kint, bent pedig tompa unalomba burkolózik a szoba. A lilaruhás lány (Nagypál Anett) kifelé tekintget (az ablakon), társa pedig, a férfi, befelé (önmagába), s elcsigázottan mereng zöld fűzőjében. A megszokottság, a monotonitás uralja kettejük kapcsolatát: a nő csendes alázattal szolgálja a férfit, féltő gonddal öltözteti, megmosdatja, lesi rezdüléseit, ám az messze jár, ügyet sem vet a nő gyengédségére, természetesnek veszi a törődést… Kapcsolatukból, úgy tűnik, kiveszett már a tűz.

Ekkor érkezik a narancsszínű ruhába öltözött lány, akinek idegenszerűsége, egzotikussága vonzza a férfit. A lány messzi tájakról mesél, mozdulatai lágyak, nyugodtak, egy másik világ követe. Az indiai zene, a narancsos fény elénk varázsolja a mesés, élettel teli Keletet, kizökkentve a férfit korábbi tompultságából, magányából. De vajon ki ez a különös lány, aki a férfit teljesen magával ragadja, és az, feledve régi kedvesét, követi immár minden mozdulatát? Mintha testvérek, jó barátnők lennének ők ketten, hiszen a lilaruhás lány boldog mosollyal feledkezik az új nő és a férfi harmonikus táncába.

[kep 646 r m]A férfi azonban belül démonaival küzd. Már nem kell neki régi társa, nem tudja kiverni fejéből az új kedvest. Makovínyi Tibor szikár, magyaros mozdulatai a hetyke toborozó- legényes táncokat idézik: szólójából, sőt közös táncaikból is süt a magyar virtus, ám a magabiztos, szenvtelen arc mögött dúl a harc.
A megszokott, csendes, gondoskodó társ ellentéte a fűszeres, csábító nőnek, mégis egybetartoznak ők: egy nő számtalan arcából kettő, választani közülük nem lehet. A tánc egyre vadabbá válik, de a vége mindig csak egy – akár indiai ritmusra, indiai mozdulatokkal; akár magyaros ütemre, lépésekkel járják: a férfi nem tud választani, nem tud boldog lenni. Pár percig tart csak a tökéletes összhang: hármuk közös táncában az egyéniségek hasonló mozdulatokat végezve egybeforrnak. De ez a hármas tánc is csak olyan, mint minden másik: monoton, szinte már gyötrőn szaggatott, és szinte a teljes végkimerülésig ismételgetik hárman ugyanazokat a lépéseket.
A vég csupán a körforgás egy szelete: az örök, csendes, ragaszkodó társ a vad szerelmi hármas után feltámogatja, jelképesen megmosdatja, és átöltözteti a férfit, aki a belső harcban teljesen összetört. Ám valahol mégis bezárul a kör: a kerítés megfordul, így rekesztődik a magányos szobába a lilaruhás lány, a férfi pedig kilép a kinti világba, és választ. A másikat. Egy új emberpár számára pedig kitárul egy új világ.

Az intim vívódások bemutatása után az Etűdök népdalokra címet viselő munkájában Horváth Zsófi kitágítja a teret, minden értelemben. A nézőket, előadókat körbeülteti, mintha kaláka után a fonóba gyűlne össze a falu népe együtt vigadozni, meséket mondani. Mert aki a kör közepébe, fénybe lép: a falu figyelmének középpontjába kerül, kiszolgáltatva az éles nyelveknek. Vidám dudaszót, többszólamú imitáló éneket hallunk, a leányok felelgetnek egymásnak, mellé a talpalávalót népi zenekar húzza. A hegedű a lélek hangszere, érzékenyen kíséri az egyéni történéseket később is a prímás. A derűs örömzenéléshez felszabadult tánc is kapcsolódik, Horváth Zsófi mintegy mesélőként behívja a zenészeket, cigányzenére néhol ugrándozó koboldként, néhol keringő dervisként nekik táncol. Ez a szerepe a későbbiekben is megmarad, bár néhol kissé szárnyaszegett próbálkozásként hat ez az önkényes jelenetrendezgetés. A hangulatot mindenesetre meghatározza az önfeledt szeretet, amit a művészek a néptánc- népzene iránt éreznek.
Két férfi bolondos, magamutogató tánca a legényesek szellemes paródiáját teremti meg: mindig nagyobbat mondani, és újabbat és jobbat mutatni, kakaskodni, túljárni a másik eszén… A férfias üzekedés nevettető fordítottját láthatjuk: egyik férfin hátul begombolt öltöny, a másik nyakában fodros alsószoknya bizonyítja, hogy ők a világot is fordítva látják. Valahogy így nézhetett ki a mesehős Bolond Istók is…
Másik népmese- csíra lehet az álmából felkeltett legény, aki nem győzi törölgetni a szemét, hogy nem káprázik- e? Hisz mikor lefeküdt, még egyszerű, magányos szegénylegényként görnyedt a faládára, most meg elegáns úriember, kinek szép leányok keresik kedvét. Azonban egyszer az álom is véget ér, marad a valóság, és ez már igazán nem káprázat…
Gyönyörű ismerős- ismeretlen dallamokat szólaltatnak meg mindeközben a falu leányai, akik sors-párkákként szövik tovább a történések fonalát, adnak egymásnak legényt s leányt. A fülnek bársonyos hangoké most inkább a főszerep, s kevésbé a táncé. A darab egy hatalmas szeletet ad nekünk az életből: a szerelmi civódás furcsa adok-kapok-ja megfér a cigányzene tejesköcsög szólója, és a népmesékből kiragadott szereplők mellett. De nem zavaró ez az egyveleg, hiszen a falu életének mindennapjait képviselik ezek az egymásba fonódó etűdök. Ugyanígy a befejező jelenet is, mely továbbgondolja az epizódokat, mintegy álomba ringatva a nézőt. A zene elhalkul, de a népmese nem ér véget a “fuss el véle”- szlogennel, hisz az egyik mesehős a zenészekkel marad, szimbolikusan esernyőt tartva feléjük. Hiszen amíg népzenét hallgatunk, addig valahol mindig velünk maradnak az ismerős népdalok, és a népmesék, a régi falvak eltűnt világa.

Éji zápor
Zene: Montázs
Díszlet: Vati Tamás
Jelmez: Fazekas Szilvia
Fény: Balogh József
Táncolják: Nagypál Anett, Horváth Zsófia, Makovínyi Tibor

Etűdök népdalokra
Előadják a Honvéd Táncszínház táncosai és zenészei Vendégművészek: Herczku Ágnes, Horváth Mária, Balogh Dániel, Gombai Tamás, Kenéz László
A zenéket összeállította: Gombai Tamás
A dalok betanításában segített: Herczku Ágnes
A műsort szerkesztette, és a koreográfiákat készítette:
Horváth Zsófia

Helyszín:
Nemzeti Táncszínház
1014 Budapest, Színház u. 1-3.
www.nemzetitancszinhaz.hu

hozzászólok

Yeats mély intenzitású drámáiban erkölcsi dilemmák, a jó és a rossz küzdelme, a csoda várása jelenik meg költői látomásban. Ezek közül ismerkedhetünk meg A sólyom kútjánál – A macska és a hold – A purgatórium című darabjaival és rajtuk keresztül a Crescendo Színházzal.

PLACCC: PLAKÁTSIKER ÉS NAGYVÁROSI KALANDOZÁS

Bár még javában tombol a nyár, a PLACCC Fesztivál alkotói nem tétlenkednek. A csapat grafikusa komoly szakmai elismer ...

Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0

KULTLÖVÉS A SZEMLÉN - "GYERMEKKORBAN ÁTÉLT TRAUMÁKRÓL BESZÉLÜNK."

41. Magyar Filmszemle. Stop. Breier Ádám. Stop. Catherine magánélete. Stop. Videointerjú: ITT.

Kapcsolódó cikkek: 6
Hozzászólások: 0

VÉRSZAGRA GYŰL - ENGEDJ BE!

Korunk vérszívója nem fényűző kastélyban, hanem lakótelepen él, nyikorgó koporsó helyett fürdőkádban alussza át a nappalt, s ...

Kapcsolódó cikkek: 1
Hozzászólások: 2