LARS VON TRIER SZÜLETÉSNAPJÁRA! - MANDERLAY

2006-05-01 — esszé - film — A szerző adatlapja: -kori-

Magyarországra 2006 januárjában érkezett meg Lars von Trier Amerika-trilógiájának legújabb epizódja, a Manderlay. Követve a Dogville hagyományait, Trier ismét egy olyan mesterművet tudhat maga mögött, mely korunkban áthallásoktól nem mentes társadalmi alapproblémákat feszeget. Hogy a demokrácia értékvesztéséről és ezzel egyidejűleg a diktatúra piedesztálra emeléséről van- e szó; vagy netalán a világ jelenlegi hatalmi struktúrájával való szembe szegüléséről; esetleg egy olyan lélektani történetről, ami valójában az emberi természetről szól; azt döntse el mindenki maga belátása szerint.

Lars von Trier korunk egyik legkiemelkedőbb kísérleti filmrendezője. Újításait azonban nem a filmművészet szabályainak áthágásával, mint inkább új, saját rendszer szerint felállított regulák betartásával hozza létre. A ma (2006. április 30-án) 50 éves rendező filmográfiájában olyan érett életútra tekinthet vissza, amely nemcsak neves fesztivál-elismeréseket hozott magával, de képes az értő néző számára átsúlyozni az élet értelmét, és katartikus élménnyel szegezi a filmek végén a nézőt a székhez. Teszi mindezt letisztult dramaturgiával, és egyedien fényképezett képekkel, amik hozzá járulnak ahhoz, hogy egy életre beégjenek az ember emlékeibe. Valószínűleg minden filmrajongó hallott már Dogma 95 programjáról, ami egy csoport olyan rendezőt jelöl, akik olyan szabályokban egyeztek meg, melyek teljesen szembe fordultak az addigi filmgyártás nyelvezetével. Ez olyan féle tényezőkben nyilvánult meg, mint a csak kézi kamerák használata, és a játéktérbeli filmfelvevés. Ily módon a néző szinte maga is a film részesévé válik. (Ehhez talán egyes mostani kamaraszínház béli darabok állnak a legközelebb.)

Az Amerika-trilógia Lars von Trier filmográfiájában viszont egy teljesen új irányzatot képvisel, nem feledve azonban azt az érzékenységet, amelyet eddig elvárhattunk tőle eddigi művei alapján. Felrúgva a dogma eddigi hagyományait ez az új vonal - teljesen ellent mondva annak szabályaival - olyan technikai megoldásokat engedélyez, amik szembe szegülnek az eddigi realista látásmóddal. A kameramozgások (daruzás, kocsizások, fix kameraállások); a steril, díszletektől mentes színházi környezet; a narrátor mind olyanféle elemei a készülő trilógiának, amik a dogma-filmekben elképzelhetetlenek voltak.
Ezeket az új trieri normákat követve születhetett meg a színház, a könyv és a film hibrid egyvelege, ami a stílusjegyek ötvözésével egy új dimenzióba emeli a film nyelvezetét, mely audiovizualitásánál fogva képes mindezen művészeti ágakat összefogni. Ebből fakad az az egyedi formanyelv, amely alapot teremt a rendező képzeletében megjelenő emberi jellemrajz, és szociográfia megjelenítésére.

A Dogville, mint kezdőrész által megalkotott szabályok továbbra is folytatódnak a Manderlay történetében. Ezen kívül a történet is szorosan kapcsolódik egymáshoz, bár némiképp fodrozza a kontinuitás víztükrét a szereplők cserélődése ugyanazon karakterek bőrében. A Dogville-ben parádés főszerepet nyújtó Nicole Kidmant Bryce Dallas Howard helyettesíti, kinek játéka bár nem oly kifinomult, mint Kidmané, mégis megállja a helyét a vásznon. Az apa szerepében is hasonló változások történtek: James Caan helyét Willem Dafoe vette át. Ez a csere sikeresebbnek mondható Dafoe jellemének természetes kisugárzásából fakadóan. Hiszen mosolyának szarkazmusa mögött együtt bújik meg isteni tanítómester és ördögi machinátor. A színészi összjáték színvonalát emeli Danny Glower alakítása is, aki visszafogott, érett profizmusával hasonló reneszánsz emberként jutott szerephez ebben a filmben, mint Bill Murray az Elveszett jelentés-ben vagy a Hervadó virágok-ban. Meglehetősen érdekes azonban, hogy az afro-amerikaiak szerepét angol színészek játsszák. Bár a rendező megpróbált a rabszolgák szerepére amerikai művészeket szerződtetni, ám a Dogville anti-amerikai témáját látván, és a Manderlay forgatókönyvét átolvasva – mintegy láthatatlan falként – olyan ellenállásba ütközött, ami az angol színészek felkérésébe kényszeríttette.

Ez a helyzet annak köszönhető, hogy mind a Dogville, mind a Manderlay bővelkedik politikai és társadalmi áthallásokban. Valószínűleg az afro-amerikai színészek hozzáállása teljesen más lett volna 911 vagy az iraki okkupáció előtt. Az Amerika-trilógia ugyanis – bár nem konkrétan, de – azokat a társadalmi kérdéseket, és feszültségeket bolygatja, amikkel akár a demokrácia zászlaja alatt elkövetett iraki megszállás, akár a globalizálódásnak betudható kulturális lehengerlés rejt magában. Tehát a felszín alatt megbúvó társadalmi valódi , és ezzel egyidejűleg az emberi természet összetett – jellemét keresi finom, szimbolikus eszközökkel.

A Dogville és Manderlay is egy sajátos mikrokozmoszt mutat be, ahol a szereplők és a helyszínek a világ bármely pontján lehetnének. A trilógia névadója, Amerika, mint helyszín mindkét epizódban tudatosan háttérbe szorul. A rendezőnek nem célja, hogy meggyűlöljük Amerikát. Sokkal inkább azt várja, hogy az alkotás hatására magunkba tekintve felfedezzük lényünk valódi erényeit és buktatóit. Olyan utazás ez, amihez vezetőként szívesen fogja meg Lars von Trier kezét, hogy végigvezessen elménk kivetített bugyrai felett.

Míg a Dogville-ben az erény meghurcoltatásán át, addig a Manderlay-ben a szociális értékrend relativitásán keresztül kerül szembe a nő – mint világok feminin ősanyja a társadalommal. Ősanya, hiszen ezúttal egy új, relatíve igazságosabb demokratikus világ felépítésén fáradozik az elnyomatás káoszából, melynek a végén maga is áldozatává válik. Míg a Dogville-ben ő maga kárhoztatik szolgasorsra, addig a Manderlay-ben rá kell jönnie arra, hogy az ember társadalmi szerveződése épp annyira lehet demokratikus, mint amennyire totalitárius és abszolutista. Születésekor az ember ugyanis nem lehet demokrata, nem vágyhat szabadságra, ha addig nem is láthatta milyen is az. Opportunista hajlamából kifolyólag inkább elfogadja azokat a körülményeket, amelyek közé született, így válik maga is a rendszer konformista kiszolgálójává, és egyben fenntartójává.

Mégis a Manderlay-ben egy olyan szimbiózist tapasztalhatunk a két – egymásnak szögesen ellentmondó – társadalmi struktúrának, ami nemcsak saját magát képes megszervezni, és utánpótlást biztosítani az uralkodó személyét (az asszony, és Grace) illetően, de a lehetőségek, és emberi igények humánus figyelembe vételével alakítja ki azokat a szabályokat, aminek áthágása bár következményekkel jár, viszont a rabszolgáknak nincs érdekükben ezek ellen cselekedni.

A trilógia fogadtatása Földrészenként, de még Európán belül is más és más volt. Amerikában visszafogott visszhangot kapott, míg a skandináv államokban egyenesen unalmasnak ítélték meg. Közép-Kelet Európában viszont a diktatúra élénk emlékének köszönhetően szinte izgatónak hat. A remélhetőleg nemsokára megjelenő DVD-nek viszont helyet kell engednünk polcunkon a Dogville mellett, hiszen kevés olyan tökéletes remekmű kerül ki a filmgyártás kohójából, mint e két film. A harmadik részt pedig, – melynek címe Washington lesz – izgatottan várjuk, hiszen a rendező elmondása szerint bizonyos mértékben különbözni fog az előző két filmtől.

Eredeti cím: Manderlay
Hazai bemutató: 2006. január 5.
Forgalmazza: Budapest Film
Rendező: Lars von Trier
Főbb szerepekben: Bryce Dallas Howard (Grace Margaret Mulligan), Isaach De Bankolé (Timothy), Willem Dafoe (Grace apja), Danny Glover (Wilhelm), Michaël Abiteboul (Thomas), Lauren Bacall (Mam), Jean-Marc Barr (Mr. Robinsson), Geoffrey Bateman (Bertie), Virgile Bramly (Edward)
Gyártás éve: 2005, hossz: 139 perc
Gyártó: Zentropa Entertainments; Ognon Pictures; Memfis Film & Television; Manderlay Ltd.; Isabella Films; Film i Väst; Sigmalll Films (Dánia, Franciaország, Svédország, Németország, Egyesült Királyság)

hozzászólok

Izgalmas és gazdag a filmes termés. Két kiváló rendező régóta várt filmje: Tim Burton Alice Csodaországban és Martin Scorsese Viharsziget című mozgóképei. E mellé sorakozik fel három európai dráma: az Éhség, a Coco Chanel és Igor Stravinsky valamint Az ifjú Viktória királynő. Végezetül pedig az animációs filmek rajongói is dörzsölhetik a tenyerüket, hiszen megérkezett az Égenjárók, a japán Mamoru Ishii rendezésében. Jó szórakozást!

A FÜSTÖT FÚJÓ MAJOM – ÖRKÉNY ISTVÁN SZÍNHÁZ: BOHÉMÉLET

Ki ne ismerné a világ operaházainak egyik legbiztosabb repertoárdarabját, Puccini Bohéméletét? A dalmű 1896-os ...

Kapcsolódó cikkek: 2
Hozzászólások: 0

KÓRHÁZ A MOCSÁR FELETT - A BIRODALOM

Nehézkes köddel festett tájban kelmefestők áztatják vásznaikat. Kimért, titokzatos narrátori hang meséli el a hely tört ...

Kapcsolódó cikkek: 2
Hozzászólások: 0

KÖZHASZNÚSÁGI JELENTÉS 2009. ÉV

Közhasznúsági jelentés a Z’ART Kor Alapítvány 2009. évi tevékenységéről

Kapcsolódó cikkek: 3
Hozzászólások: 3