MU TERMINÁL - 2005. NOVEMBER

2006-03-12 — kritika (+) - tánc — A szerző adatlapja: szoboszlai anari

2005 szeptemberében alakult meg a Mu Terminál Műhely, melynek első, bemutatkozó előadása (Triangoló, Az egy)novemberben volt látható a MU Színházban.

“Triangoló” – azaz háromszögfogás a brazil jiu-jitsu-ban, ami bezárja a testrészeket, csapda, amiből nem lehet menekülni. Ez a mozgásvilág az élőzenére előadott koreográfia alapja.

A táncosok utcai ruhában érkeznek a színpadra, s elfoglalják kezdőpozíciójukat. Mikor már mindenki beállt, megérkezik a hetedik szereplő, egy lány. A színpad elsötétül, s csak az utolsóként feltűnt táncosnőtől kiinduló, fentről a talajra vetített fénycsík töri meg a sötétséget, karakteres kezdőképet teremtve. Ezen a fénycsíkon egyensúlyozva lépked befelé a lány, mintha csak a művészi tornászok gerendáját vette volna kölcsön.
A hatásos kezdést követően mozgásba lendülnek a táncosok. A széles, éles mozdulatokkal dolgozó harcművészeti irányzat színpadra állítása, úgy tűnik, a koreográfus számára determinálta a történetet: harc bontakozik ki a cselekmény szintjén is, méghozzá szerelmi viadal, két fiú és öt lány felállásban.
Az első zavaró momentum az egyik táncos kiáltása, mely akaratlanul is megtöri a tánc dinamizmusát. Az ok persze nyilvánvaló: a tánccá szelídült harcművészettel együtt járnak a jellegzetes hangok, nem válhat némajátékká. Ez egyrészt életszerűvé teszi a jelenetet, mint ahogy a táncosok öltözéke is. Másrészt azonban a nézőnek az a kellemetlen érzete támad, hogy az alkotók nem elégszenek meg a mozgás keltette energiákkal, hanem intellektuális tartalommal, “jelentéssel” akarják megkeresztelni gyermeküket. S valóban, a szenteltvíz egyre bőségesebben ömlik a visító csecsemő fejére. Furcsamód igazán direkté csak az előadás végére válik ez az elgondolás. Elhangzik néhány kiáltás, mellyel mozgásra szólítják fel egymást a szereplők, ami, ismétlem, helyénvalónak is tűnne, ha közben nem látnánk kibontakozni egy érzelmes love storyt, s nem kapnánk hozzá ráadásként egy féltékenységi szuka-bunyót. Azon töprengtem, miért nem merték felvállalni az alkotók a mozgás kizárólagosságát? Miért mosták el ezt az erőteljes energiát, s locsolták meg ezzel a mese-öntettel…? Valószínűleg nem bíztak eléggé anyaguk hatásfokában, s ez a bizonytalanság okozza, hogy a koreográfia maga olykor lendületét veszti, és “sztorizni” kezd.
Az igazi dramaturgiai fordulat akkor következik be, mikor jó néhány másodpercre szorosan körbefonják az egyik táncosnőt. Majd a lazuló, s körré táguló gyűrűt alkotó szereplők az ápolókéhoz hasonló maszkot vesznek fel. A kör középen pedig a tánc elején “tornászként” bemutatkozott társulati tag, aki nem tudni, hogy akcentussal, vagy csak mímelve azt először magyarul, majd angolul is szózatot intéz hozzánk: hogy mikor lesz végre béke, mikor szűnik meg az örökös harc, mikor nem lesz ránk hatással a politika, s mikor lehetünk végre önmagunk. A jelenet sokáig tart, ömlik a szájbarágós, patetikus szenteltvíz, mellőzve bármiféle önirónikus reflexiót, ami akár még célba is juttathatná az üzenetet. Kínos.
Némi irónia talán mégiscsak tetten érhető. A lány a halálról beszél, miközben egyre beljebb fúrja magát egy szemeteszsákba, amitől aztán a végén megfullad. Kiszenved. A társa pedig hiába szólítja őt a nevén. Mivel az előadás egyetlen pillanata sem jelez előre efféle váratlan stílusfordulatot, azaz a szerzők céljai nem látszanak tükrözni egy abszurditásánál fogva elgondolkodtató befejezést, így az az érzésem, hogy Hámori József és Juhos István bizony hagyta kivérezni a darabot a “mondani-akarás” oltárán. Kár érte. Nagyobbat markolnak, ha a mozgásban rejlő energiát hagyják beszélni, s a harcot pedig nem történetté formálják, hanem ellentétes pólusok összecsapásaként jelenítik meg.
De ez munkaelőadás. Nem kész. Várjuk a végeredményt.

Az egy: a fent említett kifogások szinte maradék nélkül érvényesek erre a darabra is, eltekintve az előadás kezdetén felmerült technikai problémáktól.
Egyforma ruhában – fehér nadrág, bordós felső – járják táncukat egy keleties zenére. A történet nem teljesen világos, de megléte a tánc gesztusnyelvéből következtetve kétségbevonhatatlan. Az én olvasatomban a közösség áldozatot követel, maguk közül kell kijelölniük a mártír személyét. Eszünkbe juthat talán a Nap-imádó kultusz. – Végül úgy tűnik, mintha az egyik táncosnő beadná végre a derekát, megadná magát a Sorsnak, a Végzetének, mivel nincs ereje tovább küzdeni…
A háttérben megint körvonalazódni látszik valami szerelmi szál, de a narráció nem válik világossá e tekintetben. Talán csak akkor, mikor a zenébe beleszövődik a Love story dallama, bántóan érzelgőssé téve a látottakat.
Hiányzik egy jól átgondolt, okos koreográfia, ami megállj-t tud parancsolni a mindenáron való történetmesélési kényszernek. A mozdulatkészlet pedig a táncosok jó részének nem sajátja, nem tud azok “beszélt nyelveként” működni.



TRIANGOLO
Koreográfia: Juhos István (Puttó)


AZ EGY
Koreográfia: Hámor Jocó


Előadják: a MU TERMINÁL csapata:
Hargitay Mariann, Harka Máté, Ilkay Turkoglu, Katonka Zoltán,
Sebestyén Tímea, Szőllőskey Dóra, Virág Melinda

hozzászólok

Yeats mély intenzitású drámáiban erkölcsi dilemmák, a jó és a rossz küzdelme, a csoda várása jelenik meg költői látomásban. Ezek közül ismerkedhetünk meg A sólyom kútjánál – A macska és a hold – A purgatórium című darabjaival és rajtuk keresztül a Crescendo Színházzal.

CSAK KÜLSŐ HASZNÁLATRA – ESTHER ROTS: A BŐRÖN IS ÁTHATOL – MEDIAWAVE 9.0

„Egy másik kérdés, amire választ kerestem, hogy mihez kezdjünk egy olyan jogrendszerrel, amely az elkövetők jogait védi az ...

Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 0

KEDVENC SZÍNE A FEKETE – MARGARET CORKERY: EAMON – MEDIAWAVE 11.0

Az angolok ismertek fekete humorukról, ami úgy látszik az írekre is átterjedt már, de az is lehet, hogy ez a Brit-szigetek saj ...

Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 1

MOZI, DVD, MIEGYMÁS – 2010./27. HÉT

Várható premierek: 2010. július 5. - 11.

Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0