HARMATOS ALIEN KOPPINTÁS – CHRISTIAN ALVART: PANDORUM

Bézi Sándor — 2010-03-14 — kritika (-) - film

Az izoláltság érzését igen kevesen tudják vászonra vinni, főleg úgy, hogy a nézőket még a hideg is kirázza közben. Ez valószínűleg a technika hibája is. Próbáld csak egy egész stábbal a nyakadban bemutatni, hogy milyen piszkosul egyedül vagy! Talán az ágyjelenetekhez hasonlítanám: nehéz lehet az érzelmi mélységeken vitorlázni, miközben egy kamera veszi a kopasz hátsódat, a rendező kávézik, egy asszisztens meg chipset zabál.

Sajnos Christian Alvart író-rendezőnek nem éppen erőssége az elszigeteltségről beszélni. Kicsit olyan, mintha untatná a színészek játéka. Mikor kezd izgalmas lenni a lelki vívódás, behoz egy újabb karaktert, s mikor kezd izgalmas lenni a párbeszéd, behoz még egyet. Ugyanígy a helyszínekkel is: a kezdetben csodásan szűk tér a film végéig egyre csak tágul és tágul, egy idő után olyan, mintha egy szimpla kalandfilmbe csöppentünk volna. Egy sorozatnak szüksége lehet folyamatos megújulásra (lásd Lost, Született feleségek és még sorolhatnám), de egy kétórás filmtől elvárhatjuk, hogy egy kicsit bóklásszon az általa fölállított szabályok között. A Pandorum-ban nincs így, mintha semmire sem jutna elég idő.
Kalandozzunk el egy picit, emlékezzünk csak vissza a Ridley Scott-féle Alien-re. Ott valóban érezni a legénység magára utaltságát: nincs mese, nem fog a felmentő brigád az ablakon kopogtatni. Még csak fegyverük sincs, hogy jó amerikai módra elbújhassanak mögöttük. Csak ők és az a valami. És az a valami nem mellesleg azért is lehet annyira félelmetes még 2010-ben is, mert elkészítése nélkülöz mindennemű digitális technikát. Ahogy ezt írom, a hideg is kiráz, pedig ezerszer láttam már, s a köpedelem Alien versus Predator-hoz is volt szerencsém. A Pandorum valahogy máshogy próbálja ránk hozni a frászt, ennek köszönhetően sajnos jóval kevesebb sikerrel. Az alapszituáció meseszerűen elcsépelt: a Föld haldoklásával egy időben az Elysium nevű űrhajó a megélhetés reményében valami távoli bolygó felé veszi az irányt. A Noé bárkájaként is aposztrofált kozmoszladik nem csupán az erőforrásokat hajhászva szeli át a galaxist, hiszen fedélzetén megtalálható minden földi élőlény géntérképe. A gond csak az, hogy a hosszadalmas hibernáció kikészíti a személyzetet, ébredésük után azt sem tudják, hogy pontosan milyen céllal indultak útnak. Aztán vannak még szörnyek is, meg némi lélektani hablaty, no meg pár kiszámíthatatlan fordulat. Mindez jól hangzik, kár, hogy együttesen működésképtelen. Olyan, mintha az Alien-filmek párosultak volna a Sötétség krónikái-val és szültek volna egy Gömb-öt, ami aztán összeszűrte a levet a Descent-tel. Jönnek ezek a förtelmes kék valamik (nem, most nem a Na’vikról beszélek), menekülni kell és sikoltani közben. Előbb-utóbb majd szembe fordulunk velük, de kivárjuk az ...

tovább a cikkhez Kapcsolódó cikkek: 6
Hozzászólások: 0

Daphne du Maurier világhírű regényéből Alfred Hitchcock Oscar-díjas filmje után a magyar származású, Grammy-díjas komponista, Sylvester Lévay és a szövegíró Michael Kunze írt nagyszabású musicalt, melyet Bécs, Japán és Helsinki után a Budapesti Operettszínházban láthat a magyar közönség. A musical a Budapesti Tavaszi Fesztivállal közös produkcióban, Béres Attila rendezésében, az Operettszínház sztárjaival kerül színre.

CRESCENDO - CSOPORTOS KIÁLLÍTÁS

A mostani Crescendo című tárlat a Várfok Galéria teljes művészkörét, vagyis ...

Kapcsolódó cikkek: 2
Hozzászólások: 0

SZÍNHÁZI PREMIEREK - 2010./11. HÉT

Várható színházi bemutatók: 2010. március 16-21.

Kapcsolódó cikkek: 3
Hozzászólások: 0

IMPULSO - CSOPORTOS KIÁLLÍTÁS

Az „Impulso” elnevezésben a Crescendo kiállítás címére, illetve annak koncepciójára ...

Kapcsolódó cikkek: 1
Hozzászólások: 0